Scheiber Hugó - Kabaré (Kabaréban), 1925 körül

27. aukció - 175. tétel

Scheiber Hugó (1873-1950)

Kabaré (Kabaréban), 1925 körül

Olaj, karton, 70x100 cm
Jelezve jobbra lent: Scheiber

Kikiáltási ár: 10 000 000 Ft

KIÁLLÍTVA:
-LII. csoportkiállítás. Nemzeti Szalon, Budapest, 1926. október-november, katalógus: 23.(Kabaréban címen)
-XCIII. csoportkiállítás. Ernst Múzeum, Budapest, 1927. október, katalógus: 157. (Kabaré címen)

KIÁLLÍTVA ÉS REPRODUKÁLVA:
-A magyar festészet rejtőzködő csodái – Válogatás magyar magángyűjteményekből II. Mű-Terem Galéria, Budapest, 2005, 134-135. oldal

REPRODUKÁLVA:
-Haulisch Lenke: Scheiber Hugó.Serpent Kiadó, Budapest, 1995, 101.

Egy új műfaj:a kabaré

Amint azt Friedrich Hollaender, a weimari köztársaság egyik legkiválóbb dalszerzője is megjegyzi: „a kabaré műfaja a színház, a show-varieté és a közéleti politikum iránti mértéktelen szenvedélyből fogant”. Ez az új műfaj ilyenformán egyszerre több apával is rendelkezett, ám anyja kétségkívül a modern nagyváros, a metropolisz volt.
Egy újfajta életmód feltűnéséről ad számot a kabaré születése, amely erősen magán viseli a város dinamizmusának bélyegét. Ez idő tájt a nagyvárosi lét szétszabdaltsága új művészi és szórakozási formákat hív életre, amelyek, akárcsak a közeg, amelyben létrejöttek, maguk is elegyesek és töredékesek voltak. Ezen új műfajok közül a varieté volt a legnépszerűbb. A kabaré úttörői ennek formáját, műfaji érzékenységét vették át, ám egyszersmind igyekeztek azt „igényesebb” irodalmi tartalommal, művészi mondandóval megtölteni. Ráadásul jellegzetes ízként mindezt még azzal a csípős, néhol sikamlós humorral is bőven fűszerezték, mely immár nemzedékek óta oly markáns európai sajátságnak számított.
A varieté sajátos hangulatát idézi Hugo Ball dadaista művész Flametti avagy a szegények dandyzmusa című önéletrajzi elemeket is tartalmazó regénye: „Csöndesség. A függöny fölment[...] A taps egyre élénkebb lett. A zenekar a hangszereket és a kottákat készítette már elő a második számhoz. A közönség felpezsdült. Poharak csörömpöltek. Hangok zsibongtak. Mondattöredékek vesztek el a ködben. A pincérnők kiabáltak egymásnak, Schnabel úr pedig, mint valami kis ellenzőt, a homlokához emelte a kezét, és végigmérte a tömeget. – Több széket! E miliő egyik törzsvendége volt a bohém Scheiber Hugó, aki „Kifogyhatalan bőséggel halmozza megfigyeléseit, melyeket az életjelenségekből von le, hogy minden mozgást vonaljátékának, hullámzó, vonagló, lebegő ritmusába fogaljon.”


Berlin vagy Budapest?

Egy ilyen tipikus scheiberi „megfigyelés” eredménye a Kabaré című festmény. „A félköríves széksorokban ülő közönség halottfehér, maszkszerű arccal figyeli, a szomorú tekintetű bohóc zsonglőrmutatványát; a héttagú zenekar – hangszereit félretéve – szintén érdeklődve szemléli a légies figura mozdulatait. Kabaréban vagyunk, mégsem vidám a hangulat.” – írja a képről Gergely Mariann.
Ez a keserédes hangulat figyelemre méltó és egyszersmind megkerülhetetlen alapvonása a képnek. Jobban szemügyre véve a festmény főszereplőjét megállapíthatjuk, a „bohóc” valójában egy harlekin szomorú figurája, mely elsősorban a német, különösen a berlini és a müncheni kabarék, bábszínházak állandó szereplőjének számított akkoriban. Kosztolányi Dezső Magyar kabaré című írásában így jellemzi a német és a magyar kabaré közötti különbséget: „ ... Nekünk a német kabaréhoz sincs közünk. A berliniek akasztófakötelekkel enyelegnek, hullákkal játszanak s gyémántjuk a sírok salétromja. Még a bécsi kabaré is idegen. Parfümös pikantéria és lanyha limonádé. A pesti kabaré azonban a szatíra. Az a cukrozott epe, hitetlenség és finom rosszmájúság öltött benne testet, amely minden pesti emberben bennlakozik, az az okosság teremtette meg, mely ennek a városnak egyik fontos jellemvonása.”
A találó körülírás talán magyarázatot ad e kép fojtott, melankolikus hangulatára is, amely talán nem lehet más, minthogy a festményt nem a közéleti és politikai kabarét kedvelő Budapest valamely mulatója, hanem Berlin egy orfeuma, vagy varietészínháza inspirálta.

Az 1900-as évek elejének francia és német kabaréjának számtalan eleme szívódott fel a magas művészetben. A tízes évek dadaista varietéinek számtalan eleme vezethető vissza a korabeli kabaré repertoárjára. Sőt, talán az a megállapítás is megkockáztatható, hogy a húszas évek Bauhaus színházának, főként Oskar Schlemmer jelmez- és színpadterveiben is szerepet kapnak a német kabaré elmaszkírozott, különös jelmezekbe öltöztetett karakterei. Scheiber Kabaréja talán épp ebben a kulturális erőtérben, a húszas évek közepének nyüzsgő, minden újra fogékony Berlin művészeti világában készülhetett.

Kaszás Gábor