Szőnyi István

1913-tól először a Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakán, röviddel később már művész szakán folytatta tanulmányait, ahol Ferenczy Károly, majd – a kétéves katonai szolgálat után – Réti István növendéke volt. 1914-ben, valamint 1917–1918-ban több hónapot töltött a nagybányai festőiskolában, de 1920-ban a Tanácsköztársaság idején vállalt szerepe miatt elbocsátották a főiskoláról. A nagybányai plein air szemléletet a reneszánsz festőiségével ötvöző művészete a neoklasszicizmus háború utáni hazai törekvéseinek egyik vezéregyéniségévé avatta, de az 1920-as években készített rézkarcai is a két világháború közötti magyar grafika iskolateremtő darabjai. Házasságkötése után 1924-ben Zebegénybe költözött, a Dunakanyar tájai és az ott élő emberek ettől kezdve váltak festményei főszereplőivé. Bár 1928-ben az elsők között kapta meg az akkor alapított római ösztöndíjat, látásmódja mégsem idomult a társai által képviselt irányvonalhoz. Az 1930-as években a Gresham-kör tagjaként vett részt a művészeti életben, természetelvű festészetében ekkortájt a markánsan plasztikus formakezelést puha, párás színtónusokkal oldotta fel. 1937-ben a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. 1945 után azon kevesek közé tartozott, akik kitartottak korábbi festői elképzeléseik mellett.