Demény Miklós kiállítása
Klasszikus kiállítás

Demény Miklós kiállítása

2021-06-12

Kiállítás: 2021. június 12. – július 30.

Demény Miklós az általa kidolgozott és alkalmazott képalkotó módszerével, deklaráltan a befogadó racionális szférájára apellálva, kevésbé részesítette előnyben az érzelmi alapú műélvezést. Demény ugyanakkor azt is kinyilvánította ekkor, hogy művészete és témaválasztása saját korába ágyazott, tehát festészete naprakészen modern. Inspirációs forrásai közül kiemelte az 1909 és 1912 között működött Nyolcak művészcsoportot, Derkovits Gyulát, valamint az 1920-1930-as évek szovjet konstruktivizmusát.

Festészetében 1965 táján megjelentek a tiszta tubusszínek. Az erős és határozott színek mellett pedig felbukkant egy olyan tematika is, ami addig egyáltalán nem volt jellemzője Demény művészetének. A már kezdetektől meglévő kubizáló-konstruktív formaalakítás tehát 1965 körül kiegészült a tiszta tubusszínekkel és egy viszonylag rövid időszak erejéig a népéleti használati tárgyak motívumaival. A Demény-képeken megjelentek olyan népi használati tárgyak és eszközök, mint az eke, a rokka, a kelengyeláda, a fafaragások és szőttesek.

Demény Miklós könyvtárában fellelhetőek azok az albumok, művészmonográfiák és kiállítási katalógusok, melyek elsőrendű inspirációs forrásul szolgáltak számára. Pablo Picasso, Juan Miro, Fernand Léger, Henri Matisse és Paul Gauguin festékfoltos ujjlenyomatokban gazdag, sokat forgatott kötetei nyíltan vallanak arról az érdeklődésről, mely Deményt a klasszikus modernizmus e nagymestereihez kapcsolta. 1965 körül a Demény Miklóst inspiráló klasszikus modern művészek között feltűnt Fernand Léger, akinek szintetikus kubizmusa és konstruktív formaképzése egy további előrelépés lehetőségével kecsegtette a művészt.

Az 1968 körüli Demény-képek monumentális igényű formaképzése, az ekkor már egyértelműen “klasszikusnak” számító, 1955-ben elhunyt Léger és 1973-ig élő Picasso kortárs műveinek eleven hatását mutatja. Nagyméretű figurálisok, fekvő vagy álló aktok és aktcsoportok, erős kontúrok közé foglalt tiszta színmezők, a szinte szobrászi formaképzés hangsúlyozása a testek és tárgyak térbeliségére csak jelzésszinten utaló árnyékolással. Demény az 1970-es évek elejétől egészen az 1990-es évekig szisztematikusan végigpróbálta a geometrikus, de tárgyias és figurális absztrakt alakításban rejlő lehetőségek rendkívül kiterjedt tárházát.

Az 1980-as években Demény tematikája kibővült, s míg a korábbi évtizedben szinte csak és kizárólag csendéleteket festett, most újra megjelent a táj és a csendéletnél tágabb kivágatú enteriőr. Az 1990-es évekkel induló stílusváltozással a tematika bővülése is együtt járt. Ezek közül a legfontosabbak a sport és a cirkusz világába betekintő művek sorozatai. A birkózókat, súlyemelőket, és gátfutókat megjelenítő képek plasztikusan formált alakjai, akár szobrászi művek kiindulópontjai is lehettek volna. A Demény-életmű 1990-es évekbeli igazi nagy témája azonban a cirkusz.

Míg a cirkusz-téma az 1990-es években még valóban a felszabadult és életenergiákkal teli emberi élet koncentrált megnyilvánulásaként jelent meg, addig a 2000-es évek talán az életmű leghatározottabb változását hozták. Megjelentek azok a kompozíciók, melyek bár nem tartalmaznak emberi figurákat még jelképszerűen sem, de mégsem lépik át a non-figurativitás határát.

Olyan tájképek, vagy tájportrék ezek a geometrikus absztrakt színsávokból szerkesztett kompozíciók, amelyek a korai reneszánsz nagy felfedezésének számító, enyészpontos perspektíva szabályait követik. A távolinak tűnő horizontvonalon egy pontban összefutó színpompás vonalak különös hangulatú tájábrázolásokat eredményeztek, melyek pop artos jellegüknél fogva, a művész festészetében még bőven rejlő lehetőségeket villantottak fel.