Felsőfokú tanulmányokat folytatott a Képzőművészeti Főiskolán (1959–1965), ahol Fónyi Géza volt a mestere. Végzés után a Képzőművészeti Szakközépiskolában (1966-1984) tanított. 1990 nyarán a salzburgi akadémián tanított professzori beosztásban. 1992-ben a párizsi École Nationale des Beaux-Arts-on, 1993-ban pedig a teneriffai nyári akadémián volt előadó. Budapesten, Franciaországban, Berlinben élt és alkotott. Pályájának kezdeti éveiben portrékat festett, ezekből alig maradt valami (kivétel Önarckép, 1968), mert a művész ezeket megsemmisítette. Egy este levitte azokat a kukába, reggelre a szomszédok szépen kirakták azokat a kocsik meg a fal mellé, de a művész most már teljesen összetörte azokat, alig néhányat tett mégis el. Az 1960-as évek végén az egzisztencialista filozófia hatott rá, az 1970-es években a francia strukturalizmusra figyelt. Mindez festészetében a fotók felé fordulást, hiperrealista, majd konceptuális művek festését jelentette. A képzőművészet, mint fotózás a 60-70-es évek neoavantgardizmusának vagy az akkor aktuális konceptuális művészetnek nagyon karakteres eleme volt. A kamera egy alig cselekvő szemlélődésre adott lehetőséget, arra, hogy a szöveget és az egész műegyüttest nagyon erősen intellektualizálja, még jobban legyűrve, eltávolította a cselekvéstől. Az utolsó fázis a fotózás volt, egy teljesen teoretikus jellegű gondolkodás kifejezője. Ebben az időben alakította ki a számára érvényes képi struktúrákat és alapfogalmakat – például a tükrözést és a megkettőzést –, amelyeket aztán festészetében is alkalmazott. Az 1980-as években betagozódott a magyar új festészet irányvonalába, mely az új szenzibilitás jegyében zajlott. Birkás próbálta keresni a magyar festészetben azokat az alkotásokat, amelyek valamilyen előremutatást jelentenek, leginkább Ferenczy Károly Három királyok c. alkotása ragadta meg. Ellipsziseket, arc nélküli fejeket festett. Aztán kikerült Bécsbe és más nyugat-európai városok kiállításaira, s ott egy más horizontról szemlélték munkáit, a politikum felől. Jót tett a megmérettetés, ovális, világos, kettős (tükrös) arcképei nagy sikert arattak, s az 1990-es években visszatért a realista arcképek festéséhez, de továbbra is festett absztrakt képeket is. A 20. század végén és a 21. század elején a radikális formabontó mutatványok után mind a szépirodalomban, mind a festészetben felerősödött az a meggyőződés, hogy vissza kell térni az eredeti tiszta forrásokhoz, az egyetemes hagyományos formákból kell újra meríteni: mindezeket mintegy sajátosan reprezentálja Birkás Ákos festészete, hiszen ő mind szemléletében, mind festészeti eszközeiben végigpróbálta a modern festészet útvesztőit.