1898–1900 között tanulmányokat folytatott az Iparművészeti Iskola díszítőfestő szakán és a Mintarajziskola vendéghallgatójaként Budapesten, valamint a müncheni akadémián. 1900 nyarán Hollósy Simon tanítványaként tartózkodott először a nagybányai művésztelepen. Ebben az évben magyarosította nevét Czigányra. A budapesti Műcsarnokban 1902 tavaszán mutatkozott be a hazai közönség előtt. 1904 őszén utazott első ízben Párizsba, ahol előbb Jean Paul Laurens tanítványa volt a Julian Akadémián, majd a Jacques Émile Blanche körül csoportosuló nemzetközi festőtársasággal került kapcsolatba. Hazatértét közvetlenül megelőzően, 1906-ban részt vett a Salon des Indépendants tavaszi tárlatán, és a Société des Artistes Indépendants tiszteletbeli tagjává választotta. 1906 őszén Ferenczy Károly tanítványaként ismét beiratkozott a Mintarajziskolába. Komolyabb gyűjteménnyel először 1907-ben szerepelt a budapesti Könyves Kálmán Szalon Ifjúság című tárlatán. Ebben az évben került baráti kapcsolatba Ady Endrével, akinek több képmását is megfestette, és akinek hatására áttért a református hitre. 1908-ban csatlakozott a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köréhez (MIÉNK). 1909-ben részt vett a Bölöni György által Kolozsvár– Nagyvárad–Arad útvonalon szervezett Új Magyar Festők és a későbbi Nyolcak első együttes fellépésének számító Új Képek kiállításokon. 1911-ben a Nyolcak tagjaként állított ki. 1912-ben a budapesti Park Szanatórium később megsemmisült falképein dolgozott, és beköltözött a Százados úti művésztelepre. A Tanácsköztársaság alatti művészképzésben betöltött szerepe miatt a Magyar Képzőművészek Egyesülete 1920-ban kizárta tagjai sorából. Ezt követően budapesti szabadiskolákban tanított, majd 1924-ben belépett a Képzőművészek Új Társaságába (KUT). 1925–30 között Párizsban és Nizzában élt. 1928-ban szerepelt a Velencei Biennálén. 1930-ban végleg hazatelepült, és csatlakozott a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségéhez. 1938. január elsején, tragikus körülmények között hunyt el Budapesten. Hagyatéki kiállítását 1944-ben rendezték. A századforduló körüli években dominánsan sötét színvilágú, realista önarcképeket és portrékat festett. Ezt követően Hollósy hatására az impresszionizmussal kacérkodó plein air naturalizmus irányát követte. E korszakának egyik nagy összefoglalásaként értékelhető és eredendő lélekábrázoló képességének kiváló bizonyítéka a költőbarátját bemutató ún. Boros Ady című képe (1907–1908 körül, lappang). A párizsi tartózkodása során megismert francia posztimpresszionisták és Matisse művészetének hatása 1908–1909-től mutatkozik meg festészetében. A fauve-ok irányát Félix Vallotton szecessziós dekorativitásával ötvöző főműve az Interieur vagy Fésülködő nő című alkotása (1909, megsemmisült). A szintén ebben az évben festett és „zöldhajú szörnyeteg” néven elhíresült Önarcképe (1909, magántulajdon) már sallangmentesen mutatja a legmodernebb francia művészet hatását. A Nyolcakkal való szoros kapcsolatának idején Cézanne látásmódjához közelálló csendéleteket festett (Csendélet, 1911–12 körül, Magyar Nemzeti Galéria). Ugyanekkor alkotta meg Pablo Casals képmását (1911, magántulajdon), amely portréművészetének egyik legihletettebb darabja. A szerzetesi és főpapi szerepben önmagát gyakran és ironikusan ábrázoló ~ e témájú főműve A bíboros önarckép (1915–16 körül, Magyar Nemzeti Galéria). Harmadik feleségéről, Szilasi Borbáláról festett számos portréjának nyitódarabja a Nő csendélettel (1917 körül, Pécs, Janus Pannonius Múzeum), az első világháborútól elterjedő klasszicizáló tendenciákkal rokon alkotás. Az 1920-as évek második felében Párizsban és Provence-ban festett tájképeivel, portréival és csendéleteivel távolról kapcsolódik az Európa-szerte fellépő új tárgyiassághoz. Ekkori művészetére a letisztultan klasszikus formaképzés és a korábbiaknál egységesebb és visszafogottabb színvilág jellemző (Párizsi Szajna-híd, 1925 körül, magántulajdon; Gordonkán játszó nő, 1925–27 között, Magyar Nemzeti Galéria; Promenade, 1926–30 között, Magyar Nemzeti Galéria).