1910-től négy éven át segédként dolgozott asztalosmester apja mellett. Az első világháború kitörésekor katonának jelentkezett, a frontharcokban tüdőbajt kapott, és sebesülése miatt bal karja béna maradt, ezért 1915-ben hadirokkantnak nyilvánították és leszerelték. Bécsi gyógykezelése alatt szorgalmasan látogatta a múzeumokat és képtárakat. 1916-ban Pestre költözött, ahol asztalossegédként dolgozott. A munka mellett 1917-től a Székesfővárosi Iparrajziskola esti aktrajz-tanfolyamát, majd Podolini-Volkmann Artúr magániskoláját látogatta. Első műve 1918 tavaszán szerepelt az Otthon Írók Körének egy kiállításán. Bátyja, Jenő biztatására felkereste a Népszava szerkesztőségében Bokányi Dezsőt, aki a pályakezdő művészt megismertette Bölöni György kritikussal és Vedres Márk szobrásszal. 1918 őszétől egy tanéven át a Haris közi Képzőművészeti Szabadiskola növendéke volt, ahol Rippl-Rónai József, Vedres Márk és Kernstok Károly korrigált. A Tanácsköztársaság ideje alatt, 1919 nyarán, Kernstok nyergesújfalui művésztelepén dolgozott. 1920 júniusában házasságot kötött Dombai Viktóriával, a Haris közi és nyergesi iskola modelljével. Ebben az évben autodidakta módon elsajátította az olajfestés technikáját, és Kmetty János műtermében a grafikai sokszorosító eljárásokkal is megismerkedett. Nagyobb kompozíciók festésére akkor nyílt alkalma, mikor 1921-ben a külföldre utazó Szobotka Imre felajánlotta neki a műtermét. Első önálló kiállítása 1922 novemberében nyílt meg a Belvedere Galériában. 1923 júniusában Bécsbe utazott, ahol kezdetben ~ bátyja nyújtott nekik segítséget. 1924-ben részt vett a Hagenbund tárlatán, 1925 februárjában önálló kiállítása nyílt a Weihburg Galériában, majd májusban a budapesti Mentor Könyvkereskedés kiállítóhelyiségében mutathatta be legújabb alkotásait. 1926 januárjában hazatérve szerepelt a KUT harmadik kiállításán. 1927-ben az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítását a szakmai körök nagy elismeréssel fogadták. 1929 októberében gyűjteményes kiállítást rendezett a Tamás Galériában. 1930 októberében gyűjteményes kiállítása nyílt a Tamás Galériában. A börtön és a folyamatos nélkülözések miatt egészségi állapota rohamosan romlott. 1934 júniusában tüdőgyulladásban hunyt el. Októberben az Ernst Múzeum rendezte meg emlékkiállítását. 1948-ban posztumusz Kossuth-díjat kapott. 1917–19 közötti munkái még jórészt iskolai alakrajzi stúdiumok, de jegyzetfüzeteiben már ekkor feltűnnek a mindennapi városi élet nagyfokú szociális érzékenységgel megformált jelenetei (Zsákhordás, 1917, magántulajdon; Utcai harc után, 1918, Magyar Nemzeti Galéria). A Nyergesújfalun töltött nyáron nyílt első ízben lehetősége elmélyült tájábrázolásra. A tanulóévek akt- és tájtanulmányai 1920 körül nagyigényű, immár olajfestésű aktos kompozíciókban összegződnek. E kompozíciók expresszív kubizáló formanyelvükben még jórészt a Nyolcak festészetéhez kötődnek, de az Árkádia-téma megjelenése már a Szőnyi-kör művészi eszményeivel mutat rokonságot. Az elveszett Édenkert vagy Aranykor eszményi harmóniáját megidéző művek összefoglaló darabjai a Koncert (1921, Magyar Nemzeti Galéria) és a Nagy fa alatt (1922, Magyar Nemzeti Galéria). A művész prófétai, romantikus szerepvállalása tükröződik önportréiban, különösen a Süveges önarcképen (Magyar Nemzeti Galéria). Az 1920–22 közötti időszakban a mitologikus-archaikus Árkádia-képek ideális világának tragikus ellenpontjaként értelmezhetőek a biblikus kompozíciók. E művek összegző darabja az Utolsó vacsora (1922, Magyar Nemzeti Galéria). 1923–26 közötti bécsi korszaka tárgyválasztásában és festői formanyelvében egyaránt jelentős változásokat hozott. Vélhetően a német expresszionizmus erősödő hatására korábbi kubizáló-stilizáló látásmódját markánsabb karakterformálás, barnára redukált színtónus, a drámai hatást fény-árnyék kontrasztokkal és merész képkivágatokkal fokozó stílus váltotta fel. A gyors egymásutánban bekövetkezett személyes családi tragédiákat a halál-képek sorozatában dolgozta fel. A bátyját és sógornőjét egy fa alatt profán Ádám és Évaként ábrázoló Élet és halál (1923, Magyar Nemzeti Galéria) még az előző évek szimbolizmusának folytatója, ám az alakok erőteljes sötét erővonalakból kibomló masszív testisége már egy új szemléletmód hordozója. Testvéreiről rajzolt ravatalképei és korábbi háborús halálélményei a konkrét helytől és időtől elvonatkoztatott, ugyanakkor részleteiben végletesen reális, a kora középkori siratás-képek érzelmi intenzitását megidéző Halottsiratásban (1924, Magyar Nemzeti Galéria) összegződnek. Az 1927–30 közötti első budapesti korszak két nagy vezértémája az utca és az otthon. Az utca-képek egyik csoportján a külvilág kaotikus forgatagként jelenik meg. A téma rézkarcban és olajfestményként is kivitelezett 1927-es változatai (Utca, 1927, Magyar Nemzeti Galéria) James Ensor, George Grosz vagy az olasz futuristák horizont nélkül, meredek rálátással, átlós tengelyű mozgással szerkesztett infernális tömegjeleneteivel mutatnak rokonságot. Az utca-képek másik csoportja a külvárosi mindennapokat felelevenítő életképek, kikötői rakodómunkásokat, piaci jeleneteket rögzítő kompozíciók (Külvárosi részlet, 1929, lappang; Halászok, 1929, lappang; Baromfivásár, 1929, lappang). A húszas évek viszonylagos megnyugvása és anyagi biztonsága a külvilág nyers forgatagával éles ellentétben álló otthon képeiben kap formát. Az ide kapcsolódó enteriőrök, csendéletek és kettős önarcképek az otthont a rend, megnyugvás és szerelem békés szigeteként mutatják fel. Újdonságot jelent e művek tömör, sziluettes, a korábbi felülnézetet elhagyó, jellemzően barna-kék színtónusokra koncentrált, önmagában is jelentést hordozó, feszes kompozíciós szerkezetbe foglalt látásmódja. A következő években nagy szerepet játszó átvágásos kompozíciók a kettős önarcképek körében tűnnek fel, ezúttal az erőt, teremtő alkotást és intellektust képviselő férfi és a megnyugvást hozó, vegetatív, emocionális létezést jelképező nő kettősségében (Én és a feleségem, 1927, Magyar Nemzeti Galéria; Szőlőevő, 1929, Magyar Nemzeti Galéria; Mi ketten, 1929, magántulajdon). Az életet adó, meleg női testiség feleségéről készült lírai aktképeiben ölt képi formát (Hajnal, 1929, lappang). A több változatban megfestett, kollázsként is kivitelezett Halas csendélet (1928–30, Magyar Nemzeti Galéria) a hal hagyományos szakrális szimbólumát, valamint az óra, kés, tányér és számolócédula profán jelképeit modern memento mori kompozícióvá egyesíti. Az 1930-as dátum határozott cezúrát jelez az életműben, a bebörtönzés, kilakoltatás, az otthon elvesztésének személyes tragédiája a korábbinál is mélyebb és hitelesebb drámaisággal telíti ~ műveit. Az 1930-ban festett Végzés (Magyar Nemzeti Galéria) az otthon-képek záródarabjaként egy, a megelőzőeknél is radikálisabb szociális tematika kezdetét jelenti. A kettős arcképek kint és bentre hasadt két pólusú, de egy képtérbe sűrített világrendje a nyitott ablak előtt a kilakoltatási parancsot olvasó házaspár kettősében és a tűzfalra vetülő macska baljós árnyképében jelenik meg. Ugyanez a képi megoldás adja a vázát a nincstelenek és jogtalanok, valamint a rend és törvény képviseletében fellépő csendőrök konfliktusára alapozott kompozíciók sorozatának (Éhesek télen, 1930, magántulajdon; Téli ablak, 1930, Magyar Nemzeti Galéria; Téli viharban, 1931, Magyar Nemzeti Galéria). Az 1930–34 közötti periódus másik nagy képcsoportját az utcai összeütközéseknek, brutális rendőri megtorlásoknak emléket állító terror-képek (Kenyérért, 1930, Magyar Nemzeti Galéria), ill. a tüntetési tömegjeleneteket ábrázoló tollrajzok alkotják. 1930 körül ~ újfajta, groteszk hangot üt meg a hatalom jellegzetes karaktereit kifigurázó sorozatában (Halárus, 1930, Magyar Nemzeti Galéria; Aukció, 1930, magántulajdon; Telefonáló, 1931, Magyar Nemzeti Galéria). Az uralkodó osztálynak a trianoni Magyarországon szokatlanul merész és kíméletlen szatírája a weimari Németország, ill. a Neue Sachlichkeit (új tárgyiasság) politikailag elkötelezett irányzatának olyan képviselőivel rokonítja ~ művészetét, mint George Grosz, Otto Dix vagy Max Beckmann. E kompozícióiban a fotó- és filmművészet megoldásait idéző megosztott képterek, merész átvágásokkal szabdalt totálok és premier planok, a kirakatok, tükrök és ablakok tükröződései a képsíkon a valóság számos rétegét olvasztják eggyé. Színhasználatában megjelenik a szakrális és profán összefüggésekben egyaránt használatos arany és ezüst. Az utolsó évekre ~ erősen rétegzett kompozíciói letisztulnak, egyszerűsödnek, kevés figurára koncentráltak.