1907-1910: Nagybánya; 1908-1909: Firenze; 1910: München; 1912-1913: Párizs, mesterei: Réti István, Balthasar Schmidt, Émile-Antoine Bourdelle, Alexander Archipenko. 1919 után két évtizedig külföldön, többnyire Bécsben élt, 1932-1935 között Moszkvában. 1938-ban hazatelepült. 1945-ben – Budapest ostromakor – műterme kiégett, és számos munkája elpusztult. 1945-1950 között főiskolai tanár. 1947-1948-ban svájci és olaszországi tanulmányutat tett. Az 50-es években könyvillusztrálásból tartotta fenn magát. 1956 novemberében szélütés érte, elvesztette beszélőképességét és jobb oldala megbénult. Ettől kezdve haláláig bal kézzel dolgozott.
1948, 1965: Kossuth-díj, 1956: érdemes művész, 1958: kiváló művész.
~ korai szecessziós és kubista művek után szobrászatunkban az egyik legkövetkezetesebb képviselője lett a francia Maillol és Despieau nevével fémjelzett mediterrán ihletésű klasszicizmusnak. Elsősorban kisplasztikus és érmész, de szívesen rajzolt, és rendszeresen készített akvarelleket is. Az 1945-1956 közti évtizedben a rossz társadalmi körülmények ellenére töretlenül járta maga választotta útját, s azon kevesek közé tartozott, akik egy pillanatra sem engedtek a kultúrpolitika kínálta csábításoknak. Ennek az időszaknak az egyik fő műve a Játszó fiúk (1947), melynek kétalakos kompozícióját majd két évtizedig érlelte magában a szobrász, s alakulását rajzok, kisplasztikák és érmek során egészen édesapja, Ferenczy Károly Kődobálók (1890) c. képéig követhetjük visszafelé. Az eredetileg a milánói Ambrosiana udvarába szánt életnagyságú Petőfi (1948-49) szobrot csak jóval később, 1960-ban állították fel Gyulán, s további évtized után kerülhetett csak el egyik példánya végül mégis Milánóba. A Petőfivel ~ iskolát teremtett: a hatvanas években megújuló hazai köztéri szobrászat számára példa lett ez a fajta, sallangoktól és közhelyektől mentes életszerű felfogás (Varga Imre: Radnóti, 1969; Vilt Tibor: Madách, 1973). Számos érett kisplasztika – mint például a Zenélő puttók (1953) sorozat – mellett ezeknek az éveknek kiemelkedő értékű darabjai a művészbarátokról – Ferencsik Jánosról (1952), Pilinszky Jánosról (1954), Németh Lászlóról (1955) és Juhász Ferencről – készített portrék. Egyházi megrendelésre készült kompozíciói – mint pl. Lisieux-i Kis Teréz (Lipótvárosi bazilika, 1949) és Krisztus megkeresztelése (Belvárosi plébániatemplom, 1955) – máig is a műfaj kiemelkedő reprezentánsai. Az 1945-öt követő évtizedben tovább bővült ~ érmeinek a reneszánsz hagyományait és szellemét élesztő sorozata, mellyel hosszú időre határozta meg a műfaj egészének is a további hazai útját. Az ezekben az években készült számos darab közül is kiemelkedik a Leonardo (1952), a Fischer von Erlach (1954) vagy a nagy magyar írók emlékére mintázott érmek sora: Kölcsey (1952), Arany János (1952), Virág Benedek (1952), Bessenyei (1952), Berzsenyi (1953). 1956. november 1-jén ~ is egyik kezdeményezője volt annak a tervnek, hogy a Vérmezőn emlékművet emeljenek a forradalom hőseinek. Életének utolsó évtizedében – legyőzve a rátört betegséget – a bal kézzel mintázott néhány rebbenékeny érzékenységű kisplasztika (Aranykor, 1959) mellett inkább vázlatrajzok és impresszionisztikusan friss és eleven akvarellek – többnyire virágcsendéletek – kerültek ki műterméből. Állandó kiállítása a szentendrei Ferenczy Múzeumban látogatható.