Diákéveit az I. világháború megszakította, katonaként megsebesült, csak gyógyulása után érettségizett, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. 1923-ban szerzett művészi és tanári diplomát. Mestere anyai nagybátyja, Vaszary János, aki Gadányin kívül a két világháború közti magyar piktúra számos jelentős egyéniségét indította útra. 1927-ben eljutott Párizsba, ahol a kor legnagyobb francia mestereinek munkáit eredetiben is tanulmányozhatta. Még ugyanebben az évben kiállítást rendezett Frankfurt am Mainban, majd megnősült. A 20-as években lezárult művészetének első szakasza, az útkeresés, a tájékozódás, a lassú önmagáratalálás korszaka. Kezdetben Kernstock és köre, a „Nyolcak”, majd Kassák folyóirata, a „Ma” köré csoportosuló konstruktív festők törekvései, valamint Vaszary és a párizsi festők színgazdagsága hatottak egyéni stílusának alakulására. Művészi elképzeléseit elméleti problémákat fejtegető írásaiban fogalmazta meg. Főiskolás kora óta, 1920-tól kezdve szerepelt kiállításokon. Képeit Rippl-Rónai javaslatára 1925-ben díjazta a Szinyei Társaság, ez volt Gadányi életében művészetének egyetlen és utolsó hivatalos elismerése. Első önálló hazai kiállítását 1930-ban rendezte. Tagja a Képzőművészek Új Társaságának (KUT), alapító tagja az Új Művészek Egyesületének (UME). Reprezentatív magyar kiállítások alkalmából képei gyakran szerepeltek külföldön. Gadányi képei a természeti látványból indulnak ki és látszólag hagyományos témákat ábrázolnak. Elsősorban tájképek, csendéletek, ritkábban figurális kompozíciók. Víz alatti tájakra, titokzatos, soha nem látott őserdőkre emlékeztető, fantasztikus álomvilágot megjelenítő, szokatlan, néha fénylő tövisekkel teletűzdelt buja tájaiban, rendkívül kifejező, érzelmi telítettségű színeiben egy befelé forduló művész érzékeny reagáló lényét, belső önarcképét ismerhetjük meg. Képeinek legtalálóbb jellemzését mesterének, Vaszarynak, a modern festményekről mondott szavai már előre megfogalmazták: „Szimbólumok ezek, s a szimbólumok mögött érzés, gondolat, élmény, vagy éppen egy egészen különös felfogású ember búvik meg. És mindezek felett, ez az ember fontos a képben. Maga a művész és az ő festői elképzelése -, nem a valóság analógiája.” Gadányi 1946–48 között az Iparművészeti Főiskola tanára volt. Jogtalan eltávolítása, nyugdíjazása és az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítása után (1948) visszavonultan dolgozott. 1946–53 között Békásmegyeren élt, itt alkotta – élete egyik legtermékenyebb korszakában – a falusi környezet ihlette monumentális alakjait és kifogyhatatlan fantáziájának expresszív erejű tájképlátomásait. 1953-tól budai műtermében folytatta munkáját. Bensőségesebb kapcsolat csupán néhány festőbarátjához, Bene Gézához, Márffy Ödönhöz, Vaszkó Erzsébethez fűzte. Mint Egry vagy Nagy István, az új magyar piktúra nagy magányosai közé tartozik. Életműve egymagában is kifejező jelképe a közösséget kereső, a társadalom rezdüléseire érzékeny művész vigasztalan magáramaradottságának. „Művészete csupa bensőséges izgalom, ellentétes erők aktív küzdelme, tüzes lobogás” – írja róla 1947-ben legszenvedélyesebb méltatója és későbbi barátja, Kassák Lajos. Gadányi maga törte és magányosan járta sajátos útjait, maga alakította ki festői elképzeléseit és önemésztő, de fáradhatatlan munkásságával, életművével meg is valósította azokat. Halálával (1960. február 29.) lezáruló, de egyre ismertebbé váló művészete példamutatás a fiatal festőnemzedéknek. Kortársait megkérdezve, keresve sem találhatnánk tisztább művészt Gadányinál, akinek töretlen pályája, hivatástudata egyszerre lehetett volna ennyire egyenesívű és etikailag feddhetetlen. Ma is érvényesek Pogány Ö. Gábor róla írt szavai: „Előre kiszámított munkaterv alapján, majdnem hogy matematikailag felállított képlet szerint, szinte észrevétlenül, csendesen és cimboraságok nélkül nőtt legszámottevőbb mestereink közé…”