1924-1928: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Csók István. A Képzőművészek Új Társasága fiatal művészeként 1930-ban lépett először nyilvánosság elé Trauner Sándor, Schubert Ernő, Korniss Dezső, Hegedűs Béla, Vajda Lajos társaságában – jelentkezésüket Kassák Lajos a Munka folyóiratba írt cikkében örömmel regisztrálta. Az avantgárd eszméivel 1928-tól éppen Kassák Munka-körében ismerkedett, majd 1930-ban Moholy-Nagy László hívására Berlinbe ment, ahol személyesen is megismerkedett számos, a Bauhaus eszméit hirdető, ill. a Kepesre már korábban is hatást gyakoroló orosz avantgárdot képviselő alkotóval, a filmművész Dovzsenkóval, Dziga Vertovval. Az új hatások eredményeként felhagyott a festészettel, érdeklődése már itthon az új médiumok, a film (Rózsa Sándor-forgatókönyv) és a fotó felé fordult. Berlinben alkalmazott grafikai munkákból tartotta el magát, baloldali politikai töltetű grafikákat készített a többi között a Rote Hilfe kiadónak, fotóval, filmtervek készítésével, kiállítások szervezésével foglalkozott. 1936-ban Moholy-Nagyot követve Londonba ment, itt ismerkedett meg Juliet Kepes grafikusművésszel, későbbi feleségével. 1937-ben Moholy-Nagy felkérésére a chicagói Új Bauhaus tanára, a szín és fény tanszék vezetője lett, saját programja kidolgozásával maga is jelentős szerepet játszott a Bauhaus eszméinek elterjesztésében az Egyesült Államokban. 1939-ben a New Bauhaus utódjában, a School of Designban, 1945-től a Massachusetts Institute of Technology építészeti tanszakán tanított. A 60-as évek első felben kidolgozta egy tudósok és művészek együttműködését lehetővé tévő intézmény programját, ennek alapján 1967-ben megalapította a Center for Advanced Visual Studies-t, amelynek nyugalomba vonulásáig, 1974-ig igazgatója volt. Különböző tudományos és művészeti ágak képviselőiből itt olyan munkacsoportokat hozott létre, amelyek környezetalakító, ökológiai léptékű műalkotások kialakításával válaszoltak a kor kihívásaira. 1989-ben művei jelentős részét Magyarországnak adományozta, Egerben 1991-ben nyílt meg a nevét viselő művészeti központ, illetve a központ kialakítása első állomásaként Kepes György műveinek állandó kiállítása. Kitüntetések, díjak 1940: American Institute of Graphic Arts elismerő oklevele; 1940: Society of Typographic Arts díja, 1942: Society of Typographic Arts kitüntetése; 1949: American Institute of Graphic Arts kitüntetése; 1952: Választott tagság, American Academy of Arts and Science, 1953: Vásárlási díj, Illionis-i Egyetem, 1954: Közreműködői díj, Boston Arts Festival, 1954: Rockefeller Alapítványi Segély A város érzékelhető formája c. tanulmányáért [Kevyn Lynch professzorral]; 1956: Boston Arts Festival díja, 1959: Philadelphia College of Art Dísz-diplomája; 1959-1960: Guggenheim-ösztöndíj; 1962: Ezüstérem (falfestményért), Országos Építőművészeti Kiállítás, American Institute of Architects; 1965: Aranycsillag-díj, Philadelphia College of Art, Burpee Art Museum díja, 50. USA Művészeti Kiállítás; 1966: Művészetkritikusok és Művészettörténészek Nemzetközi Konferenciája aranyérme (OL); 1968: National Institute of Arts and Letters választott tagja; American Institute of Architects képzőművészeti érme; California College of Art díja; National Association of Art Colleges éves díja; 1970: Mexikói Egyetem Építészeti Kara Tiszteletbeli tanára; 1970: Loyola Egyetem díszdoktora; 1971: Carnegie Mellom Egyetem díszdoktora; 1972: Society of Typographyc Arts tiszteletbeli tagja; Bienal Coltejer III. első díja, Medellin [munkatársak: M. Bueno, P. Earls és W. Walton]; 1974: Iparművészeti Főiskola tiszteletbeli tanára; 1974-1975: Római Amerikai Akadémia ösztöndíja; 1975: Utah-i Egyetem kétszázadik évfordulóján kitüntetett tanár; 1976: Rice Egyetem Irodalomtudományok Andrew W. Mellon-ról elnevezett tanári kitüntetése; 1986: Magyar Népköztársaság Zászlórendje. Kepes György a látást mindenekelőtt megismerési aktusként fogta fel, a művészi munkát pedig a képalkotás legmagasabb rendű formájaként, amely páratlan hozzájárulást jelent az emberi kultúrához. E gondolat jegyében jutott el pályakezdő éveinek a festészet tradicionális eszközeit a kollázs lehetőségeivel ötvöző, a “látható világ gazdagságát és érzéki változatosságát kutató” műveitől a filmhez és a fotóhoz, amelyekben a “széleskörű és hatékony nyelvet”, az életet jobbá tevő, tömegkommunikációvá fejleszthető vizuális kommunikáció, a “a világ új képe kialakításának” lehetőségét fedezte föl. A látás dimenzióinak kitágítását ígérte számára a fotográfia a harmincas években, 1937-től az Új Bauhausban folytatott fény- és színkísérleteket. Fotogramokkal a 80-as évekig foglalkozott, 1984-ben a Polaroid cég felkérésére készített színes polaroid sorozatot egy rendkívül nagyméretű (60,9×50,8 cm) gép segítségével. A fénnyel és a színnel, a mozgással folytatott kísérletei eredményeként már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján született nagyméretű kinetikus fényfala, kinetikus művei legjelentősebbjei a hatvanas-hetvenes években születtek meg. Murális munkáinak sora ugyancsak a 40-es évek végén indult, olyan jelentős építészekkel, tervezőkkel állt intenzív kapcsolatban, mint Walter Gropius, Alvar Aalto, Pietro Belluschi, Breuer Marcell, merész újítóként a legkülönbözőbb technikák, anyagok alkalmazásával – üveg, mozaik, festett zománc falkép, fényfal – hívta föl magára a figyelmet. Az 50-es évek elejétől ugyanakkor viszatért a táblakép tradicionális lehetőségeihez is, gazdag faktúrájú, a kollázs eszközeit használó, a fény és az árnyék viszonyát kutató festményei a pálya második felének fontos műegyüttesét jelentik. Széleskörű volt alkalmazott grafikusi, formatervezői tevékenysége is, a művészet és a tudomány eredményei integrálásának szándéka jegyében születtek a grafikai, tipográfiai tervei, kiállítási installációi, 1949-ben a Life magazin felkérésére feleségével, Juliettel komplett gyerekszobabelsőt tervezett kislányuk számára. A 60-as évektől az ipari civilizáció ártalmait, a nagyvárosi civilizáció veszélyeztetettségét látva ökológiai léptékű, egész települések, régiók életét befolyásoló projektek megvalósulását szorgalmazta. A művészet és az élet a művészet és a tudomány közötti szoros kapcsolat kialakításának szándéka vezette tanárként, elméletíróként, művészetszervezőként is, olyan tudás kialakításának érdekében, amelynek birtokában átalakíthatjuk saját magunkat és környezetünket. Azt vallotta, “teljességgel ki kell használnunk képességeinket, a tudós agyával, a költő szívével és a festő szemével kell rendelkeznünk” (bev. A vizuális művészet ma című kötethez, az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia folyóirata, a Daedalus különszáma, 1989).