1929-1930: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Glatz Oszkár. 1931-1932 között autodidaktaként Párizsban képezte magát; 1935: tanulmányút Milánóba; 1936-ban Hódmezővásárhelyen telepedett le; 1959: az V. Vásárhelyi Őszi Tárlat Tornyai-plakettje; 1960, 1964: Munkácsy-díj; 1965: Kossuth-díj. Századunk magyar festészetének egyedi utat járó, rendhagyó tehetsége volt. Önálló festői világát a 40-es évek végén, közvetlenül a világháború előtt alakította ki, amely tematika és szemlélet dolgában az alföldi realisták szociális elhivatottságú piktúrájához kötődött, formailag azonban számolt a modern irányzatok tanulságaival is. Művészetének sajátossága elsősorban kifejezésmódjában mutatkozott meg: mind bensőséges érzelmeit, mind drámai súlyú mondanivalóit heroikus igénnyel, monumentális gondolkodásra valló festői erővel adta elő. Bár tevékenységére korán felfigyeltek a haladó értelmiségi körök, a későbbiekben sok mellőztetésben volt része: hol formalistának, hol provinciálisnak bélyegezve csaknem az 50-es évek végéig a művészeti élet perifériájára szorítva dolgozott. Alkotásainak java életének utolsó fél évtizedében született. Ezek a témában rejlő jelképiség kibontása mellett pompás példák a tér és a sík viszonyának erőteljes, festői tagoltsággal történt vallatására, az egyszerű, szinte tőmondatos eszközökkel megvalósított drámai hatású komponálásra (Parasztasszony, 1960; Napkorong kazallal, 1960; Lófékező, 1963; Tanya, 1965). Nagyszabású életműve gerjesztője lett egy olyan komplex gondolkodásmód létrejöttének, amely képes ellentmondásaiban szemlélni az életet.