1952: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Kmetty János és Bernáth Aurél. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1956, 1966: Munkácsy-díj; 1964: Egry-díj; 1965: Szegedi Nyári Tárlat díja; 1968: Egri Akvarell Biennálé nagydíja; 1971: érdemes művész; 1977: Salgótarjáni Tavaszi Tárlat nagydíja; 1978: kiváló művész; Debreceni Nyári Tárlat nagydíja; 1983: Kossuth-díj; 1997: MAOE alkotói díj. 1973-1983 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1952-től állít ki. Budapesten él és dolgozik. A 60-as évek újító, avantgárd művészei közé sorolják, bár magát nem tartja avantgárdnak. Jellemző rá a 60-as évek végének művészi-festői közlési vágya. Képei sajátos hangvételű, erőteljes, expresszív alkotások. A “rongyos festők” közé tartozik, szemben a “kockafestőkkel”, ami azt jelenti, hogy festői foltokból építkezik, műveit nem konstruktivista szabályszerűség határozza meg. Munkássága a 60-as és 70-es években volt a legerőteljesebb, de egyéni, egyedi művészete ma is meghatározó. Fontos szerepet vállalt a művészeti közéletben is. Vidéken nőtt fel, magánúton végezte el a négy polgárit. Fiatalon verseket írt, érdekelte a környező világ. Eredetileg asztalosnak készült. 1947-ben került fel Budapestre, és bekerült a Dési Huber Népi Kollégiumba. Itt sok szellemi társra talált, köztük Nagy Lászlóra. Egykori rajztanára hívta fel a figyelmét a főiskolára. A felvételire szinte előképzettség nélkül ment. A főiskolán először Kmetty János, majd Bernáth Aurél tanítványa lett. 1952-ben festett diplomamunkája, Az asztalos nagy feltűnést keltett, és azonnali sikert aratott. A művet a Magyar Nemzeti Galéria vásárolta meg. Mivel magát a festészetet mindig is élvezte, akkoriban sokat dolgozott a szabadban, még akvarellezett is. Később kollektív műterembe került. Itt festette 1956-ban a szintén híres Bányász című képét. Az 50-es évek végén és a 60-as évek elején végzős Derkovits-ösztöndíjasként murális megbízásokat is kapott. Így készülhetett el az oroszlányi, majd a székesfehérvári sgraffito, ami nagy kihívást jelentett az addig vászonra festő, formai és színezési korlátozás nélkül dolgozó, “rongyos” képekhez szokott művésznek. A győri fali mozaikra kapott megbízását azonban, bár két évig dolgozott rajta, végül visszaadta. Munkásságát, művészi kiteljesedését végigkísérte az állandó kétkedés. Sokáig kereste a helyét, és bár a főiskola elvégzésétől kezdve sikeres volt, elismerték, díjakat és ösztöndíjakat kapott, mégis úgy érezte, nem tud kiteljesedni. Változás a 60-as évek közepén követke-zett be, amikor elkezdte festeni ún. “zöld” képeit. Ez a korszak mintegy három évig tartott, 1965 és 1968 között. Szakmai vagy közönségsikert nemigen jelentett, de egyéniségét megérlelte, kiteljesítette. Úgy érezte, megtalálta a helyét. Életének, alkotó munkásságának talán legfontosabb szakasza kezdődött 1969-ben az ún. “Ginza-korszak”-kal. Ginzapuszta elhagyatott uradalom volt Alcsút mellett, ahol ettől kezdve minden évben eltöltött néhány hónapot. Sajátos, a figuralitás és nonfigurativitás határán mozgó erőteljes kompozíciójú és koloritú képei itt születtek. 1969-ben rendezték egyik legsikeresebb kiállítását is, amely végre elismerést hozott korábbi “zöld” képeinek. Festészete teljesen egyéni utakat követ. Lelkületére, művészi énjére Csontváry volt a legnagyobb hatással. A megformált, megfestett alak önálló életre kelése, a test-lélek-környezet harmonikus megformálása volt mindig is a vágya. Nemzetközi, országhatárokon túl is ható, egyetemes festészetet akart létrehozni. Szereplései a Velencei Biennálékon sikeresek voltak. Napjaink divatos trendjei kissé kiszorították, de művészetének a mai változó világban is fontos szerepe, helye van.