1975-1982: Magyar Képzőművészeti Főiskola. 1981: Smohay Alapítvány díja; 1983-1985: Derkovits-ösztöndíj; 1983: Babits Centenárium, Művészeti Alap díja; Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület alkotói díja; 1985: alkotói díj, Makó; 1986: X. Országos Akvarell Biennálé, művészeti díj, Eger; Stúdió ’86, alkotói díj; 1988: XI. Országos Akvarell Biennálé, Művészeti Alap díja, Művelődésügyi Minisztérium Nívódíj, Eger; 1990: Barcsay-díj; 1991: Eötvös-ösztöndíj; 1998: Munkácsy-díj; 2000: DLA. 2001: Széchenyi-ösztöndíj; 2002: NKÖM alkotói különdíj; Szép Magyar Könyv Verseny, köztársasági elnök különdíja. Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, docense. Művésztelepek: Makó, Miskolc. A magyarországi Velencei Biennálé szervezője volt. ~ a 80-as évek első felében realisztikus portrékat, anatómiai tanulmányokat rajzolt. Ezzel párhuzamosan, már a 70-es évek végétől folyamatosan foglalkozott tértanulmányokkal is. A különféle tárgyak és a mozgó fény viszonyrendszerét jelenítette meg a síkra vetítve. Az elmozduló fény, a pillanatról pillanatra változó látvány – az elmozduló időbeliség – egymásra vetülését rögzítette rajzban, festményen (Történetek egy körről, Vetületek, Hommage à Andrea Pozzo-sorozat). Torzult terekkel foglalkozott, fotót és mindenféle egyéb eszközt használt tanulmányaihoz. Ezekből alakultak ki azok a munkák is, amelyeknek plasztikai vonatkozásaik is vannak (reliefek, tértárgyak). Az építészeti és geometriai ábrázolások sorozata értelemszerűen vezetett a komputeres képteremtéshez is. 1982-ben egy reliefjéről különféle megvilágításokban készített fotókról számítógépes bontást készített, melynek alapján hullámfelületek, s új művek jöttek létre. Ugyanilyen bontást használt a Hommage à Seurat című festményénél, ahol a különféle tónusértékek differenciálódását összegezte. 1988-ban Rómában kezdte el festeni a Gyermekkori monumentumokat, amely egy gyermekkori fotóalbum, antik szobrocskákról készült litográfiák és egy bádogputtó nyomán készült festménysorozatot eredményezett. A semmi térbe állított, nagyon plasztikusan megfestett – hiperrealista – monokróm figurák ugyanakkor erősen stilizáltak, a fotókat úgy használta fel, hogy az alakok szoborszerűen jelennek meg; a gyermekkor groteszk emlékművei. Az Arcképek sorozatban olyan portrék készítését próbálta ki, ahol az arcok nem portréként, hanem metaforaként hatnak. A pszichológiai tanulmányokra emlékeztető képmások kitöltik a képmezőket, szokatlan képkivágataikkal rendkívül morbid, ugyanakkor transzcendens világot teremtenek. Schöpflin Aladárnak tanulmánykötete, a Magyar írók, Irodalmi arcképek és tollrajzok adta a kiindulópontot a következő 11 részes sorozathoz, a Magyar írók – Irodalmi arcképekhez, amelyben kvázi XIX. századi képeket festett, allegorikus és szimbolikus jelenetek a múlt század irodalmi nagyságairól (A két Vörösmarty, Kohn és Kazinczy, Vajda János, Révai és Verseghy). A Tervek egy meg nem épülő templomhoz sorozat a térábrázolási grafikai munkásságának festészeti összegzése volt, ami közvetlenül vezetett át Quodlibet sorozatokhoz, amelyben értelemszerűen mindhárom érdeklődési körét – reális, plasztikus emberábrázolás, a térábrázolás, és a kvázi archaikus megjelenítés – egyesítette. Különféle vetületekben megfestett belső és külső terek, kvázi történelmi jelenetek, kosztümös figurák népesítik be vásznait (Tengerpart, 1993; Nagy utazás, 1995; Műterem, 1995). Előszeretettel használ különféle képformákat. Több táblából összeállított festmények, tondók gyakorta vannak jelen munkásságában. 1991 nyarán a Velencei tó partján művészbarátaival a XX. század végén különösnek tűnő feladatot tűzött ki: körképet festettek az első “Velencei Biennálé” keretében. Gellért B. István, Gémes Péter, Károlyi Zsigmond, Lengyel András, Tolvay Ernő közreműködésével készült a “Kőnig-körkép”, amely egy XIX. század végén szokásos műformát keltett életre. A festmény témája a barátság, a művészi együttműködés. Legújabb sorozata, a Fürdőzők, melyben anatómiai és a realitás-irrealitás határán mozgó szemléletét egyesíti. Sok éve készíti a magyar várakról grafikai rekonstrukciós sorozatát.