1950–1954: Képzőművészeti Gimnázium, mestere: Viski Balázs László. 1954–1960: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Pap Gyula, Bernáth Aurél. 1958 óta szerepel a hazai és külföldi nyilvánosság előtt. Első külföldi tanulmányútját 1963-ban tette Olaszországban, 1964-ben a Velencei Biennálén Robert Rauschenberg művei gyakoroltak rá hatást. 1965-ben Bécsben járt tanulmányúton, 1968-ban az esseni Folkwang Múzeum egyhónapos ösztöndíjával járt a Német Szövetségi Köztársaságban és Svájcban. 1972-ben négy hónapon át Essenben dolgozott a Folkwang Múzeum vendégházában. 1974-ben megkapta a berlini DAAD Künstler-programjának ösztöndíját, 1976-ban elnyerte a brémai Paula Modersohn-Becker Alapítvány díját, véglegesen letelepedett a Német Szövetségi Köztársaságban. 1977-ben Berlinben megkapta a Német Kritikusok díját. 1979-ben előadói meghívást kapott az esseni Gesamthochschuléba. 1979-1980-ban a berlini egyetem művészettörténeti tagozatára kapott előadói meghívást. 1980-1981-ben PS 1 ösztöndíjat kapott, egyéves New York-i tartózkodással, 1982-ben professzori kinevezést kapott az esseni egyetemre, azóta Essenben és Berlinben él. Pályáját a szüntelen kísérletezés jellemzi, a szerves kötődés a kortárs művészet nyelvújító, a vizuális kifejezésmód újabb és újabb területeit annektáló törekvéseihez, de az egyetemes művészet tradícióihoz és a XX. század már klasszikusnak nevezhető forrásaihoz is. Pályája első éveinek törekvéseit, 1957–1962 között meghatározta barátsága Csernus Tiborral, a – Perneczky Géza kifejezésével – szürnaturalista csoportban játszott szerepe. A hivatalos szocialista realizmus normáit elvetve egyéni, a hétköznapi élet tárgyait, motívumait és a szürrealizmus szabad, merész képzettársításait ötvöző festői nyelvet alakított ki, amelynek a 70-es évek fotórealizmusát előlegező motívumok éppen úgy részét képezték, mint az absztrakció határát súroló megoldások. Fontos inspiráló forrást jelentettek számára az újságokban, magazinokban megjelent fotók, illusztrációk, kéziratos, nyomtatott szövegek, levelek, dokumentumok. A korszak fontos alkotása az 1960-ban festett Varrólányok – Hitler beszél, mely jelzi, ezekben az években ismétlődően fényképek, illusztrációk, nyomtatott, kézírásos szövegek jelentették számára a kiindulópontot. 1961-1962-ben készült az Egy szoba múltja repül című, egy “szabad, szinte szétrobbanó szürrealizmus irányába” mutató festménye. A korai korszakot lezáró, Lakner László szüntelen keresését mutató alkotása az 1964-es Hommage à Louise Nevelson című triptichon. 1964-es velencei élményei nyomán új fejezet indult művészetében, ez a fejezet a pop art, illetve a Rembrandt művészete iránti figyelem jegyében formálódott. A korszak első alkotásai közé tartozik a Hírek (1964), amely a montázstechnika alkalmazásával sűríti a képi információkat, ezen a festményen jelentek meg elsőként a később egyre fontosabb szerephez jutó betűk, számok. A pop-art-korszak politikai tematikájú festményei közé tartozik az Engedelmesen (1966), a vietnami élmények ihlette Buddhista szerzetesek kivégzése, Fogoly és felhő, a Saigon című diptichon (1968-69), az erőszak, a fenyegetettség élményének áttételesebb, általánosabb érvényű megfogalmazásaként született az 1966-os Menekülő. A Zen buddhizmus iránti érdeklődéséből következően születtek meg a pop-art-korszak második felének azok a művei, melyek fő motívuma a rózsa. A motívum festmény-, grafikai variációi között 1969-ben negyvendarabos “kézzel csinált multiplikáció”-sorozat készült. Az időszak másik fontos motívuma a száj, amelynek első és talán legismertebb változata a Száj I. (1969) volt. A pop art és Rembrandt művészete által egyszerre inspirált művek legjellemzőbb példái közé tartozik a Rembrandt-tanulmány (1966), amely a 70-es évek konceptualista műveit előlegezi, a két változatban is megfestett Danae (1967). A korszak szüntelen kísérletezésének szép példája a figurális és absztrakt mozzanatokat ötvöző Mozdulat, (1967), a szintén 1967-es Levél Barbarának című kétrészes, a jutazsák textúráját gazdag festői értékekkel szembesítő kompozíció, az első Iparterv-kiállításon bemutatott Csontok (1968), a második Iparterven szerepelt Kötél (1969), amely egy új plasztikai kifejezésmód megjelenése, egyben egy, Lakner egész későbbi munkásságában fontos szerepet játszó motívum megfogalmazása. A 70-es évek elejétől egyre inkább az európai és sajátosan magyar történelem problematikája foglalkoztatta. A hiperrealizmus adta lehetőségeket szinte végletesen kihasználó “dokumentumai” sorát 1970-ben A forradalom emlékműve indította, a fotókból, filmkockákból kiinduló, azokat ironikus gesztusokkal átíró művek sorába tartozik például az Orosz forradalmárcsoport (1970), a Doszvidányija, a Zalka Máté brigád gyűlése. Ebben az időszakban vált egyre sokrétűbbé konceptuális tevékenysége. 1970 táján Paul Celan költészete inspirálta erőteljesen, egyre nagyobb szerepet kapott – egészen a 80-as évek második feléig viszszatérő téma maradt – munkásságában a könyv. Első könyvtárgya egy szimbolikusan átkötözött, felfüggesztett Lukács György-kötet volt 1970-ben. 1971-ben erről szitanyomatot készített, amely szerepelt az 1972-es XXXVI. Velencei Biennálén. Ezt követően, nem kis részben Marshall McLuhan gondolatai hatására filozófusok, esztéták művei által inspirált, az esztétikatörténet nagyjaival vitázó könyvobjekt-sorozatot készített és festett meg (Esztétikák). Feldolgozta saját “szimbolikus” versesköteteit is, amelyek az 1977-es Documentán szerepeltek. A konceptualista művek sorába tartoznak a 70-es évek akciói, az azokról készült fotók, film-konceptek. Első akcióját még 1969-es budapesti egyéni kiállításán rendezte. 1974-es, már Berlinben végrehajtott akcióján egy cég névjegyzékének lapjait festette át az olvashatatlanságig. Berlini éveiben egy új, a festőiség irányába történő átalakulási folyamat indult meg művészetében, s miközben hű maradt a könyvvel kialakult kapcsolatához, egyre fokozottabban koncentrált a festészetre. A kétféle elkötelezettség jele a kézirat mint képi téma középpontba kerülése ~ művészetében. A manuszkriptnek szentelt figyelem legmeggyőzőbb példái közé tartozik az 1978-ban Duchamp jegyzetei által inspirált kilenc nagyméretű festmény, amelyekre vastag olajfestékréteget vitt föl, s abba karcolta bele a Duchamp-i sorokat. A betű-képek a dolgok újraolvasására szólítják föl a nézőt, a betűk a műben “anyagként”, a festészet autonom, a színnel, formával egyenértékű elemeiként szerepelnek. A könyv sajátos interpretációját jelenti a Könyvbalták sorozat, mely első darabja még 1972-ben született meg, s a Könyvreliefek, amelyeket a művész New York-ban készített Tatlin művészetétől ihletve. A New York-i tartózkodás döntő élménye volt a barátja, Lőrinczy György fotóművész halála okozta megrázkódtatás, amely művészként az “ábrázoláshoz való visszatérésre” inspirálta. Az új, megközelítően tíz évig tartó periódus meghatározó témájává vált a fej és a koponya motívuma, amely a felhasznált anyagok szinte végtelen skálájával – ceruza, tus, szépia, pác, tempera, olaj, kályhacsőlakk, akryl, assemblage, rajz, selyempapír stb. – találkozott. A megrendítő drámai expresszivitással megfogalmazott kompozíciók egyben visszatérést is jelentenek Lakner magyarországi periódusának meghatározó motívumához, az emberi alakhoz és fejhez. A ~ művészetét meghatározó témák, motívumok gyakran évtizedeket átívelve térnek vissza. Példája ennek az is, hogy New York-ban “fedezte fel” újra az ősi magyar nyelvemléket, a Halotti beszédet, s ott kezdett újra foglalkozni Paul Celannal is. Sorozatait, a Halotti beszéd, s a Celan ihlette műveket, főként a Halálfúga témájára festett képeit a spontaneitás, a gesztusok fontossága, a drámai expresszivitás jellemzi. A következő években az írás mintegy ürüggyé, metafizikus kiindulóponttá vált egy szabad, gesztusokon alapuló festészet számára, amelyben az írás, a fény és a színek összhangja egyetlen nagy egységet képez. Ugyanakkor a hangsúly a speciálisan történelmitől egy általánosabb, “archetipikusan” emberi, közös kiindulópont felé tolódott el, olyan nyelv felé, amely mindenütt és mindenhol érvényes, a jelek, a költészet felé.