A lőcsei mérnökcsaládból származó klasszicista tájképfestőt először apja, az erdélyi székely származású Markó György, majd Czauczig József festő tanította rajzolni, festeni. Apjával együtt örökítették meg a környékbeli tájakat, várromokat. A tájképfestészet iránti korai érdeklődésének elmélyülését jelzi az 1818–20 körül készített, hazai tájakat (Kárpátok, Magas-Tátra) ábrázoló gouache-sorozata is (Lőcse környéki táj, 1818, Magyar Nemzeti Galéria). Romantikus szemléletről tanúskodnak a fáklyafénnyel megvilágított aggteleki cseppkőbarlangról készült alkotásai (Részlet az aggteleki barlangból – A sírbolt, 1821, Magyar Nemzeti Galéria); ugyanebben a gyűjteményben található a fiatal festő mecénása, báró Brudern József által megvásárolt hatlapos aggteleki sorozat többi darabja is. Az 1820 körül készült hazai témájú tájképeire hatással volt a lőcsei Müller János Jakab festő munkássága, akinek kompozícióit alkalmanként le is másolta (A Tátra Kakaslomnic felől, Magyar Nemzeti Galéria). Korai tájképei némelyike ugyanakkor már jelzi az ideális tájképfestészet iránti érdeklődését, azét a műfajét, amelyben később tevékenykedett, s európai hírt és elismerést szerzett magának (Patakvölgy, 1810 k., Magyar Nemzeti Galéria; Téli táj várral, 1820, Magyar Nemzeti Galéria). Művészi törekvéseivel párhuzamosan Kolozsvárott és Pesten mérnöki tanulmányokat folytatott, s rövid ideig Lublón és Rozsnyón dolgozott mérnökként. 1818-ban azonban feladta a mérnöki pályát, s Pesten kezdett képzőművészeti tanulmányokat folytatni. Itt nagybátyja, Toldy (Schedel) Ferenc révén ismert politikusokkal, művészekkel, írókkal került kapcsolatba. Bár külföldre távozása után szinte teljesen elszakadt a nemzeti tematikától, nevét, tevékenységét a hazai művészeti közélet pesti tartózkodása óta folyamatosan számon tartotta. Ifjúkori mecénásai között a kor kiváló tudósait és művészetkedvelő főurait, Fejérváry Gábort, a neves műgyűjtőt és archeológust, báró Brudern Józsefet, gróf Károlyi Istvánt és Györgyöt, ill. gróf Andrássy Györgyöt találjuk. 1822–23 között Brudern József támogatásával a bécsi képzőművészeti akadémián tanult. 1824–25-ben megfestette a Krisztus a keresztfán témát, 1828-ban pedig a bécsi akadémia kiállításán szerepelt Keresztelés és Szent Pál máltai hajótörése című festményeivel. Számos tájképvázlatot készített Kismarton környékén (1832-ig Bécsben, ill. Kismartonban élt), valamint bécsi támogatója, Geymüller báró megbízásából tett gömöri útjain. A történeti nevezetességű hazai várak, vidékek iránti ifjúkori érdeklődése ekkor még megmaradt. Az 1823-ban festett Csobánc című képével, ill. az 1830 körül keletkezett Visegráddal (Magyar Nemzeti Galéria) a felvilágosodás és a kora reformkor honismereti irodalmában és költészetében jelentkező törekvésekhez hasonlóan a nemzet történeti emlékezetében kiemelkedő szerepet játszó helyek megörökítését tűzte célul maga elé. A Visegrád hazalátogatásainak emlékét őrző fiatalkori főműve, a portrészerű tájfestészet egyik legvonzóbb korai alkotása a természetbe olvadó, a környező tájjal szerves egységet alkotó történeti nevezetességű épületek ábrázolásának emblematikus példájává vált. Bécsben az 1820-as években neve, tevékenysége már kezdett ismertté válni, s jó viszonyt tartott fenn a műtermébe látogató fiatal magyar művészekkel is (pl. Barabás Miklóssal). Mivel azonban korábbi mecénásai megszüntették támogatásukat, nehéz anyagi körülmények között élt. Családját portrék (Koháry herceg; Gyulai Sámuel arcképe) mellett szelenceminiatűrök, porcelánképek, tájképek festéséből igyekezett eltartani magát. A klasszikus művészet hazája iránti vonzódása mellett minden bizonnyal ezzel is magyarázható, hogy 1832-ben Geymüller bécsi bankár támogatásával családostól Itáliába költözött. Római (1832–38), San Giuliano-i és pisai (1838–43) tartózkodás után Firenzében, majd a Firenze melletti Villa Appeggiben élt. Római tartózkodása alatt megfestette a város számos építészeti nevezetességét, például a Colosseumot és az Angyalvárat. Ottani élményeit örökítette meg 1843-ban Pisában festett, Részlet a római Campagnából Ceraites mellett (Római campagnai táj közelgő viharban) című alkotásán is. Római korszakában festett képei között több olasz népi jelenetet találunk. Szüret (Tarantella) című, 1835-ben Károlyi György számára festett művéről, amely a Pesti Műegylet első, 1840-ben rendezett kiállításán szerepelt, dicsérően írt a hazai sajtó. 1836-ban, Rómában Károlyi György számára festette a Szüret párdarabját, az Asszonyok a kútnál (Kígyóölők. Olasz táj romokkal) című festményét is. Itáliában készített „ideális tájképei” előterébe a 17–18. századi francia klasszikus tájképfestészet (Nicolas Poussin, Claude Lorrain) hagyományainak megfelelően gyakran helyezett vallásos (Bibliai jelenet – Jákob és Lábán találkozása, 1832, Magyar Nemzeti Galéria; Krisztus megkeresztelkedése a Jordánban, 1840–41, Magyar Nemzeti Galéria), mitológiai (Páris ítélete, 1833, magántulajdon; Eurydiké halála, 1847, Magyar Nemzeti Galéria) vagy az olasz parasztok életéből vett köznapi jeleneteket (Campagnai táj, 1838, Magyar Nemzeti Galéria; Tivoli vidéke – Olaszhoni tájkép aratókkal, 1839; Hazatérő halászok, 1851, Magyar Nemzeti Galéria). Tájképeit a klasszicista tájképfestészet tradíciói és szabályai szerint gondosan kiválasztott motívumokból állította össze. A kis emberalakokkal ábrázolt mitológiai, vallásos vagy zsánerjelenetek legtöbbször a sötét előteret követő, megvilágított középtérben játszódnak le, a képek hátterébe pedig kulisszaszerű tájképi elemeket vagy épületromokat helyezett. Bár készített önálló motívum-tanulmányokat – egy egész sorozatot pl. a felhőkről –, a természet aprólékosan megfigyelt elemeit egyfajta színpadias, olykor mesterkélt rendben helyezte el képein. Egységes, tematikai vagy stiláris újítástól mentes életműve a választott festészeti tradícióhoz való tudatos és erős ragaszkodást jelez, egy olyan konzervativizmust, mely ~ pályáját, munkásságát elszigeteli a 19. század képzőművészeti fejlődésétől. A tájképfestészet hagyományai határozták meg mitológiai képeit is, amelyeknek témáját latinos műveltségéből, a görög és római szerzők szívesen forgatott munkáiból merítette. Mitológiai témák ábrázolásával már bécsi és kismartoni tartózkodása alatt is foglalkozott. 1826-ból való Bacchus születése című alkotását csak leírásból ismerjük, az 1828-ban festett Vénus és Ámor, ill. a Jupiter neveltetése, valamint az 1830-ból származó Bacchus és Ariadné, ill. a Fürdő nimfák című alkotásai magyarországi magántulajdonban vannak. Klasszikus témát dolgozott fel az Árkádiában című képen is (1830, Magyar Nemzeti Galéria). Időtlen aranykorhangulatot és költőiséget árasztó, gondos kidolgozású, nagy technikai tudással megfestett munkáival európai hírnévre tett szert. Nemcsak a magyar, hanem számos külföldi akadémia (a firenzei, az arezzói, a velencei) is tiszteletbeli tagjává választotta. Rómában baráti kapcsolatba került Joseph Anton Koch német festővel és Bertel Thorvaldsennel, a dán származású klasszicista szobrásszal, akinek képtárába került ~ öt, római útján készült festménye. ~ szívesen forgatta a klasszicizmus legjelentősebb elméleti íróinak, Johann Joachim Winckelmann-nak vagy a festő Anton Raphael Mengsnek az írásait is. Minden bizonnyal nemcsak óriási művészi tekintélyének, klasszikus műveltségének, hanem segítőkész, nyitott egyéniségének is köszönhette, hogy vezető személyisége lett a római és a firenzei művészköröknek. Megnyerte számos hazai és külföldi arisztokrata és főpap (Deáky Zsigmond cesaropolisi püspök, II. Lipót toscanai nagyherceg és felesége) támogatását is. Pyrker János László egri érsek 1821-ben megjelent költeményének egyik jelenetét ábrázolta A Szent Hajdan Gyöngyeiből című, Rómában készített festményén (1833, Magyar Nemzeti Galéria). Gyermekein – Károlyon, Andráson, Ferencen, Katalinon és Barberinán – kívül számos magyar (Kerpel Lipót, Ligeti Antal, Telepy Károly, Molnár József, Kovács Mihály, Szilassy Géza, Klimkovics Ferenc) és olasz festő (Massimo d’Azeglio, Rimedio Fezzi, Paolo Ferroni) vált tanítványává és stílusának követőjévé. Festményeivel rendszeresen szerepelt bécsi és pesti kiállításokon, s 1845-ben részt vett a pesti Országháza tervpályázatán is. Hazai népszerűségét jelzi, hogy azon kevés képzőművész közé tartozott, akik a korban akadémiai tagságot kaptak. 1853-as magyarországi látogatásakor lelkes ünnepléssel fogadták. Látogatásának emlékét Appeggiben, ill. Bécsben festett alföldi témájú képekben örökítette meg (A puszta szivárvánnyal, 1853, Magyar Nemzeti Galéria; Gémeskút, 1853, Magyar Nemzeti Galéria), tervezett hazatelepülése azonban nem valósult meg. Hazai témát dolgozott fel egyetlen, magyarországi látogatása alkalmából festett történeti képén is (IV. Béla menekülése a tatárok elől, 1853). Az 1850-es években is készített néhány bibliai témájú képet (Ruth története, 1851; Krisztus lecsendesíti a vihart, 1854), műveinek többségén azonban a klasszikus antik mitológia alakjai, eseményei (Diana és Endymion, 1853, Magyar Nemzeti Galéria; Adonis halála, 1853; Európa elrablása, 1856; Diana és Akteon, 1857; Ariadne Naxoson, 1857; Fürdő nimfák, 1859), ill. olasz tájak szerepelnek. Művészi hagyatékának nagy része Magyarországra került, de számos külföldi (német, osztrák, olasz) múzeumban és magángyűjteményben is megtalálhatók művei. Több képe bekerült egykori pártfogója, a toscanai nagyherceg gyűjteményébe (Palazzo Pitti), önarcképét pedig a firenzei Uffizi Képtár őrzi.