1918-1919, 1923-1924: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Rippl-Rónai József és Réti István. 1962: Munkácsy-díj; 1970: érdemes művész; 1973: Kossuth-díj; 1978: kiváló művész; 1979: Pécs Város Díszpolgára; 1984: A Magyar Népköztársaság Zászlórendje. 1926-1940 között Párizsban élt, tagja volt az Abstraction-Création művészcsoportnak. 1940-1945 között Budapesten, majd haláláig Pécsett élt. Több évtizeden át vezette a dél-dunántúli képzőművészeti életet. A magyar államra hagyományozott műveiből Pécsett (Káptalan u. 6.) állandó múzeumi kiállítás nyílt. Gyermekkorát Rippl-Rónai József házában töltötte, itt ismerkedett meg kora francia festészeti kultúrájával. Ifjúkori képei közül kiemelkedik Önarckép és Öreganyám c. festménye. Párizsi kezdő éveiben rézkarcokat és akvarelleket készített Párizsi mappa címmel. Az utcaképek, műterembelsők, kávéházak konstruktív szemléletű ábrázolásával túljutott a természetelvű főiskolai tanulmányok hatásán. Később csatlakozott a szürrealista mozgalmakhoz, de csak rövid időre, 1928-1930 között (Nagyváros ítélete, Parasztudvar alakokkal). 1930 után az absztrakt irányzat híve lett. Ez időben alkotott vöröskréta rajzain lüktető, hullámzó ritmusú, “szaladó” vonalak rendszerét teremtette meg. 1933-tól tiszta színekkel komponált vízfestmények és újabb krétarajzok sorozatai következtek, amelyek már közvetlen elődei, mintegy erőpróbái a későbbi nagyméretű absztrakt festményeknek. 1939-re kialakult festői világa, amelynek alapja a síkban megoldott tér és mozgás, s a valóság elemeinek elvont, szublimált megjelenítése. Mindehhez a színek tisztasága, rendje és egymással kölcsönhatásban érvényesülő harmóniája járult. A II. világháború közeledte miatt 1940-ben hazatért. Ezt követően nagyméretű, színes kompozíciókkal Budapesten folytatta a párizsi képek sorát. A háború éveiben az erőszak ellen A fasizmus szörnyetegei c. rajzsorozatával protestált. Művészi életét és absztrakt fogalmazású festményeinek stílusát az 1950-1960-as évek dogmatista kultúrpolitikája idején is megőrizte, de ilyen képeivel 1969-ig nem lépett a nyilvánosság elé. Festészete mellett ezután nagyobb szerepet kapott művészetében a rajzolás. 1950-ben a Napló sorozatán az élet nap nap után átélt eseményeit dokumentálta. Ezzel párhuzamosan szimbolikus megfogalmazású, természeti és figurális tárgyú rajzokat készített, nagy mesterségbeli tudással. Erőteljesebben elvonatkoztatott rajzkompozíciói 1965-től ismertek (Álló alak – serleg, Vonalas szerkezet). Több irodalmi műhöz készített illusztrációt, illetve az írói gondolatot kísérő rajzot. Ezeken nem csupán egy-egy epizódot jelenít meg, hanem hitelesen láttatja a szereplőket is. Kiemelkedőek Cervantes: Don Quijote regényének, G. Flaubert: Bovarynéjának, J. Joyce Ulyssesének alakjai és portréi, vagy Berzsenyi Dániel napjainak mély átérzéssel megrajzolt jelenetei. Életművében az absztrakció és a valóságlátás nem szakad el egymástól. Természeti, tárgyi, emberi hivatkozások vannak jelen a képek rejtett világában. Egyrészről a szabadságvágy különböző szimbólumai, mint a madár, a hajó, a harc – másrészről a magyar folklór és az antik mitológia elemei figyelhetők meg a rajzokon és festményeken. Munkásságában meghatározó jelentőséget tulajdonított a zenének. A zene hangjait vonalakban és színekben élte át, számára a zene ritmust és harmóniát jelentett. Kiemelkedő teljesítménye és példája nyomán Pécsett a XX. századi modern képzőművészet központja jött létre.