1915-1918: Magyar Képzőművészeti Főiskola, rajztanári szak. 1926: Egyházművészeti kiállítás ifjúsági díj; 1929-1937: Nemzetközi Iparművészeti kiállítás, aranyérem; 1934-1938: Varsó, grafikai, festészeti és különdíjak; 1933-1936: A Milánói Triennálé grafikai, ill. festészeti díja; 1934: Szinyei Társaság festészeti nagydíja; 1934: A Főváros Ferenc József koronázási jubileumi díja; 1937: Párizsi világkiállítás, nagydíj, díszoklevél (illusztrációkra, grafikákra), aranyérem (festészetre); 1946: Diplôme d’Honneur, Nancy; 1974: Munka Érdemrend arany fokozata; 1980: Accademia delle Arti e del Lavora, aranyérem. 1918-ban Svájcba utazott, ahol önképzéssel fejlesztette tudását. Itteni képei plein-air stílusúak, de megfigyelhető rajtuk Hodler hatása is. 1921-1922-ben Párizsban, a Louvre-ban festményeket másolt, és megismerte a kortárs irányzatokat. 1923-ban állított ki először hazatérése után a Belvedere-ben. 1924-től a Képzőművészek Új Társasága rendszeres kiállítója. Itthoni feltűnését követően Az Est lapok illusztrátora lett. E munkái a kor divatos kubisztikus-art decós stílusában készültek, és a nagyvárosi polgárság életét örökítették meg. Modorosság, frivolitás, rezignáltság jellemzi az ábrázolásokat, ugyanakkor a művészi megfogalmazás egyéni, a kompozíció sok esetben bravúros. 
 
Az art deco hatás későbbi munkáin is megfigyelhető. Érezve a műfaj súlytalanságát, 1930-tól felhagyott az újságrajzzal, és a fametszet irányába fordult. Irodalmi műveket, többek között Kosztolányi Dezső, Megyery Sári, Bródy Lili, Keleti Artúr, Szabó Lőrinc írásait illusztrálta. 1929-ben a veronai Mondadori kiadó illusztrációs pályázatát nyerte meg. Grafikusi pályájának csúcsát Edmond Rostand Cyrano de Bergeracjához 1932-1933-ban készített munkái jelentik, melyet 1935-ben Rosner Károly magyar és angol nyelvű tanulmányával is kiadtak, és amellyel számos díjat nyert. Plakátokat is tervezett. A 30-as évektől egyre inkább festőként ismerik meg. Ennek előzményét a Szt. Ferenc prédikál a madaraknak c. műve jelentette, amelyet az 1926-os egyházművészeti pályázatra küldött be. Ennek köszönhetően hívta meg Gerevich Tibor a római Collegium Hungaricumba. A későbbiek során a Római Iskola egyik meghatározó személyisége volt. Itáliában a trecento és a quattrocento volt rá a legnagyobb hatással. Ennek nyomán dolgozta ki egyéni technikáját, amely többek között világos színeiben, a lágy tónusátmenetekben nyilvánul meg. Ezzel egyidejűleg megfigyelhető a szürrealista és a metafizikus festészet hatása. Fő törekvése a fantasztikum és a realitás ötvözése. Fontos, elsősorban egyházi megbízásokat kapott, melyek közül a legjelentősebbek közé tartozik a Városmajori templom oltárképe és a belvárosi Szt. Anna-templom mennyezetképe. Tapasztalatait a festészetről és a grafikai technikákról szóló szakkönyvben összegezte. Munkásságának íve a háborús megrázkódtatások ellenére sem tört meg. Alapítója és állandó kiállítója volt az 1945-ben alakult Budai Művészek Egyesületének. Művészi nézeteit jól jellemzi egyik korabeli nyilatkozata, mely szerint az izmusok zűrzavarán túltekintve a művészek a keresztény tradícióval találják szemben magukat. 1947-1970 között folyamatosan kapta az egyházi megbízásokat, nemegyszer párhuzamosan több munkát végzett. Az idő előrehaladtával stílusa megváltozott, ez táblaképein is megfigyelhető. A lágy, tiszta színeket tartalmazó kompozíciókat drámaibb hangvétel váltotta fel. Színei sötétebbek lettek és jobban érvényesülni engedte az ecsetkezelést. Bár az 50-es években is meghatározó jelentőségű számára az egyházi művészet, részt vett a nagy országos kiállításokon és pályázatokon (1952: 3. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, Műcsarnok; Magyar katona a szabadságért). Az 50-es évektől több művésztelepen is megfordult, ahol természet utáni tanulmányokat készített. Munkái egy részét “tájmonográfiáknak” nevezte. Környezetként vagy fő témaként megjelenített tájképein hazai, itáliai, alpesi élményeit szintetizálta. Táblaképfestészetének alapjait irodalmi olvasmányai, filozófiai nézetei szolgáltatták. Témaköre szerteágazó volt. Képein mitológiai (Pegazus lázadása, 1960-as évek), történeti (Cézár halála, 1973-74) művészettörténeti (A hold lányai, Hommage à Giorgione, 1974 körül; Gótika, 1965), irodalmi (Don Quijoték mindig vannak, 1958) idézetek jelennek meg. Mindezt saját korának aktualitásával ütköztette. Sorsával és korával megbékélt ember volt, ugyanakkor kritikusan nézte a korabeli jelenségeket. Ezt ironikus hangvételű képekkel fejezte ki (A titkárnő, 1968; Teenager, 1968 körül). Művészi-technikai kísérletezéseinek eredményei a táblaképek faktúrájának gazdagodásában mérhetők le. Az asszociatív-sejtelmes felületek szürrealisztikus hatásúak, összevethetők a 60-as évek szürnaturalista törekvéseivel. ~ képeinek jellegzetessége, hogy ez a megoldás általában nem a kompozíció egészére, hanem egyes részletekre terjed ki. Néhány absztrakt képet is festett. Munkásságának második szakaszára kevésbé jellemző a könyvillusztráció. Kivételt képez az 1955-ben megjelent Magyarország útikönyv, melynek munkálataiban részt vett. Illusztrátori tevékenységének elismerését elsősorban az újrakiadások jelezték (Benvenuto Cellini mester élete, új illusztrációkkal, 1957, 1961). Művészi hitvallásának fontos hordozói önarcképei (Egyidejűség – A festő, a táj és a kép [Önarckép], 1968).