Nagy Balogh János
(1874-1919)
1895–96-ban az Iparrajziskola ipari festő tagozatán Györgyi Kálmánnál tanult. 1898–99-ben az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamait látogatta, majd 1899 őszén Münchenbe utazott, s nélkülözések között egy fél esztendőt töltött el az ottani akadémia esti tanfolyamán Ludwig Herterich növendékeként. 1910–14 között telente szobafestőként dolgozott, nyarait pedig festéssel töltötte kispesti otthonában. 1915-ben katonának hívták be a keleti frontra, ahol súlyos vállsérülést szenvedett, jobb karja csaknem teljesen megbénult. Mint frontot járt, sebesült katonára a harcteret haditudósítóként megjárt Pór Bertalan bukkant rá, és ajánlotta íróbarátai figyelmébe. Közbenjárására a Tanácskormány Művészeti Direktóriuma művésszé deklarálta, és 30000 koronáért vásárolt képeiből. Még megérte, hogy felvették a Képzőművészek Szakszervezetébe. Hagyatéka 1920-ban a Szépművészeti Múzeumba került. Bár rendszeres tanulmányokban alig volt része, és sosem szerepelt nyilvános kiállításokon, a festészet élethivatása volt – azért vállalt kétkezi munkát, hogy festeni tudjon. Természeti motívumokat feldolgozó vázlatok mellett reprodukciók tanulmányozásával, tapasztalati úton jött rá a képi megjelenítés, a komponálás fogásaira. Élményforrásául a tárgyi világ szolgált, amit kezdetben naturalisztikusan ábrázolt, majd fokozatosan levetkezve a szokványos sallangokat, eljutott a tiszta festői szemléletig, a valóság rejtett összefüggéseit feltáró képi rendig. Munkássága mindössze öt témakörre – csendélet, enteriőr, kubikosok, önarckép, anyja portréja – terjed ki, ám ebből a redukált képi világból a magyar piktúra egyik leghitelesebb életművét hozta létre. Hol szűkszavú, egyszerű kompozíciókban, hol gyöngyházfényű, harmonikus színekben bontotta ki mondanivalóját: a nagyvárosi proletárlét örömeit és gondjait. 1910–14 között született képei (Csendélet bögrével; A művész anyja, 1910; Önarckép; A művész műterme, 1912; Kubikos-sorozat, 1914) a korszak legtöményebb kompozíciós megoldásai közé sorolhatóak. Emlékkiállítását 1922-ben a Szépművészeti Múzeum, 1959-ben és 1977-ben a Magyar Nemzeti Galéria rendezte meg.