Szegényparaszti környezetből származott. Nagybányán Thorma János irányítása alatt kezdte meg művészi tanulmányait; 1922-től Magyar Képzőművészeti Főiskola, 1924-től Réti István növendéke, két évig továbbképzős volt. A 30-as évektől a hazai tárlatok rendszeres kiállítója. Két alkalommal Párizsban (1931, 1936), 1933-ban Korb Erzsébet ösztöndíjával Olaszországban tett tanulmányutat, 1936-1937-ben állami ösztöndíjas a római Collegium Hungaricumban, ám utazásai csekély hatást gyakoroltak művészetére: önmaga szolgálatába állította a nagybányai, párizsi, ill. a Római Iskola modorát. 1944 őszétől a Szentendrei Művésztelepen élt, bár annak keretein kívül dolgozott. 1970-1974 között a szentendrei rajzkört vezette. Törzstagja volt a Nagybányai Festők Társaságának, az erdélyi Barabás Miklós Céhnek, a Paál László Társaságnak, megalakulásától, 1980-tól a Szentendrei Grafikai Műhelynek. 1957: Munkácsy-díj; 1968: a Szocialista Kultúráért érdemérem; 1973: Munka Érdemrend arany fokozata; 1973-tól Szentendre város díszpolgára (Pro Urbe-díj); 1983: Munka érdemrend arany fokozata; kiváló művész; 1984: a Szakszervezetek Pest Megyei Tanácsának művészeti díja. Oeuvre-jét stílusváltások nem tagolják. Földszagú piktúrája a nagybányai festészethez kötődik, népi gyökerű, de korszerűen iskolázott. Könnyedén rajzolt, karakterizált, a színek terén bizonytalanabb volt. Festői-grafikai programja zárt, néhány témát variált, egy témából több sorozatot is készített különböző technikákkal. Legfőbb témája, ihletődésének forrása a földművelő életforma, a föld népének, a parasztságnak mindennapi élete és munkája. Tárgyválasztása Jean François Millet-vel rokonítja, ám tárgyilagos, statikus alkotásaival szemben ~ előadásmódja mozgalmas, expresszív erőt sugárzó, eleven és feszült, ecsetkezelése oldottabb. Szuverén képi világa a földműves élet cselekvő alakjait, az emberek arcjátékát, mozgását, gyermekkora paraszti világát idézi és rögzíti. A kaszálókat, kőtörőket, szántókat, lovakat munkamozdulatban, mozgás közben ábrázolja (Magvető kék köténnyel, 1933; Kaszakalapáló, 1942; Húzó ló, tusrajz, 1944; Krumpliszedő, 1970). A környezet jelzéssé zsugorodik, a figura, a mozdulat dinamikája, a fény dominanciája érvényesül. Képein visszatérő élményeiben a személyes sors, a nehézsorsú ember jelképei idéződnek fel: a figura időtlenné, az emberi teremtő akarat szimbólummá válik, amit a monumentalitás megjelenítése is hangsúlyoz. Önarcképei az individuum rejtett titkait tárják fel (Háborús nyomor, 1944-1945; Önarckép háború után, 1947; Önarckép mármarosi kalappal, 1972). Egyszerűen szerkesztettek, karakteresek, az aprólékos megjelenítést kerülik, festői, rajzi erényeket mutatnak, a nagy művészeti korszakok hagyományait őrzik. Kisebb számban készített csendéleteit, tájképeit is az expresszív realizmus teszi mozgalmassá. Élményteli szociografikus csoportképein (Kártyázók, Tengerihántás) áhítattal dokumentált egy eltűnő korszakot és életformát, a paraszti réteg közösségi eseményeit. Egyik legkiemelkedőbb festői teljesítménye az érmihályfalvai római katolikus templom szentélyének oldalfalát díszítő nagy falképe, amelyet 1931-ben al secco eljárással készített.