Rudnay Gyula
(1878-1957)
1894: budapesti Iparművészeti Iskola; 1895-1902 között Hollósy Simonnál tanult Münchenben, közben nyaranta Nagybányán festett. 1902-ben Rómában, 1903-ban Párizsban tanult egy-egy évet. 1910-ig Hódmezővásárhelyen élt, szoros barátságot kötött az ott élő Endre Bélával, Pásztor Jánossal és Tornyai Jánossal. 1922-1952 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára. 1947-ben Baján Népi Festőakadémiát szervezett. 1948: Pro Arte-díj; 1949: Kossuth-díj; 1953: kiváló művész. Számos nemzetközi kiállítás kitüntetettje. Festészetének három forrása: a magyar nemzeti romantika, Munkácsy realizmusa és a nagybányai iskola. Hódmezővásárhelyi tartózkodása idején széles horizontú alföldi tájakat festett. Endre Bélával és Tornyai Jánossal egy jellegzetesen alföldi festői stílus kidolgozásán munkálkodtak. Második önálló kiállításán már kiforrott, egyéni stílusával jelentkezett, erőteljes, kontrasztos kolorittal, a fény-árnyék hatások erős hangsúlyozásával (Krumplihámozó, 1912; Pihenő hegedűs, 1913). Az első világháború alatt drámaian realista képsorozatot festett Losoncon a galíciai menekültekről (Menekülő asszony, 1917). A 20-as, 30-as években újból előtérbe került a magyar történelmi témavilág ~ festészetében (A pusztaszeri országgyűlés, gobelinterv, 1926; Kuruc lovasok, 1928). 1919-től a Somogy megyei Bábony faluban számos tájképet készített. 1922-től foglalkozott rézkarccal, melyek témája többnyire táj vagy történelmi jelenet; számos lapját akvarellel, kézzel kiszínezte. Sok kitűnő, bensőséges, oldottan lírai portrét is festett. 1945 után lényegében korábbi stílusában dolgozott; posztnagybányai realizmusa megfelelt az 1949 utáni elvárásoknak, bár kifejezett szocreál tematikájú képet nem festett. Csoportos kiállításon többek között Velencében, Genovában, Milánóban, Rómában, Bécsben, Barcelonában és az USA-ban vett részt.