1931-ben felvették a Magyar Iparművészet Főiskolára, majd egy év után átiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, Szőnyi István osztályába, ahonnan baloldali politikai tevékenysége miatt kizárták. Ezt követően Rázsó Klára magániskolájában Vaszary János tanfolyamát látogatta. 1958, 1971: Munkácsy-díj; 1965: ezüstérem, Certaldo; 1973: nívódíj; érdemes művész, a Munka Érdemrend arany fokozata; 1983: Kossuth-díj; 1992: Pro Urbe Budapest kitüntetés; 1994: a Magyar Köztársasági Érdemrend polgári tagozatának Középkeresztje. Első férje Seiden Gusztáv fotóművész, második férje Vas István költő volt. 1934-ben csatlakozott a Szocialista Képzőművész Csoporthoz, majd annak 1939-1940 táján megalakuló jogutódjához, a Szocialista Képzőművészek Társaságához. 1937-ben Bálint Endre hívására ment először Szentendrére, ahol a Korniss Dezső és Vajda Lajos körül csoportosuló fiatalok köréhez csatlakozott. Ettől kezdve haláláig a szentendrei művészélet szereplője volt. 1945-től 1948-ig, feloszlásáig az Európai Iskola tagja volt. Korai tájábrázolásait, figurális kompozícióit, rajzait későbbi munkásságában is fel-feltűnő expresszív hangvétel jellemzi (Staravoda, 1938). Kiemelkedik közülük a több változatban megfestett Kofahajó (1939) c. festménye, melyen a Szentendréről Pestre menő, vásározó asszonyok monumentálissá növelt alakjait ábrázolja Derkovits képszerkesztési módszerét továbbgondolva. A 40-es évek elejétől Vajda késői szürrealista műveinek hatására találta meg képi gondolkozásának egyik ciklikusan visszatérő arculatát, a szürrealisztikus, antropomorfizált növény- és állatábrázolásokat: száradó kukoricák, burjánzó káposztafejek, konok, kemény mákok, elhullott pillangók vallanak a művész érzelmeiről (A hold árnyéka, 1947-48; Mese, 1969; Atalanta, 1975). A természettel kialakított bensőséges kapcsolat a stiláris változások ellenére mindvégig művészetének egyik alapvető jellemzője maradt. E törekvéseket foglalta szintézisbe a Cantata Profana c. nagyméretű gobelinjében (1969-1971, a szombathelyi Bartók Béla Zeneiskolába tervezte). Az 50-es években Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy, Radnóti műveinek illusztrálása jelentett megélhetést a művész számára. 1956 eseményeit nyers riportrajzokban örökítette meg. Az 50-es évek második felében új stiláris vonások jelentek meg műveiben. A sziporkázó színek testes, fekete vonalak konstrukcióiba kényszerülnek. Az 1963-as nagysikerű kiállításán bemutatott, e felfogásban készült művek, tárgyi utalásaik ellenére a francia lírai absztrakció – többek között – A. Manessier által képviselt vonulatával mutatnak rokonságot (Holdas kert, 1962). Bár művészi gondolkodását már korábban is jellemezte az a tendencia, hogy sorozatokban dolgoz fel egy-egy témát, a 60-as évektől kezdődően azonban mindez felerősödik, a képépítés azonossága mellé sokszor technikai eljárásokat és anyaghasználatot is társított a művész. Így születtek például a 60-as évek elején a század eleji aktivisták lendületét idéző, tussal készített, konstruktív tájrajzai (Forgó táj, 1964). A rohamosan pusztuló népi kultúrával és a tradicionális morális értékek felszámolódásával való szembesülés inspirálta a 60-as évek végétől kezdődően esendő útszéli keresztekről, meggörbült pléhkrisztusokról, málladozó temetői piétákról lapidáris egyszerűséggel festett csoportját (Csonka feszület, 1969; Pléhkrisztus és Mária, 1985). Hasonló élményekben és a háborús emlékekben gyökerezik a bajóti asszonyokról a 70-es évek második felében készített, monumentális, a pasztell technikától líraivá szelídült figuráinak sora (Templomablak, 1977). A 70-es években indította ~ életpályájának hátralévő idejét átívelő Szerelmesek c. sorozatát, mely két jól körülhatárolható csoportra bomlik. A sorozat korai darabjain indázó vonalakkal rajzolt, arany, ezüst, fekete és fehér színekkel, dekoratívan festett, csurgatással készült, a csontvázukig lemeztelenített, ölelkező figurák mind tematikailag, mind stilárisan a szecesszióban fogant előképek továbbgondolásai (“Terminus vitae sed non amoris”, 1971). A sorozat második csoportjának darabjai a művészi pálya utolsó évtizedében keletkeztek, és a korai művek hűvös izzásával szemben – a posztmodern festészettől is megérintve – színekben gazdagabban, és az ún. tupfolással készült képein pedig matériában is érzékibben jeleníti meg egymásnak feszülő párjait (A kispárna, 1989). Életművét a Szombathelyi Képtárnak ajándékozta 1988- ban. Irodalmi értékű elbeszéléseiben életének fordulópontjairól vall és kortársainak állít emléket.