Vaszkó Erzsébet
<Vaszkó Erzsébet
(1902-1986)
1925-1929: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Vaszary János. 1985: érdemes művész. Az Új Művészek Egyesülete, rövid ideig az Európai Iskola, a szentendrei művésztelep, valamint haláláig a szentendrei Grafikai Műhely tagja volt. A 40-es években erősen kontúrozott, sötét tónusú máramarosi tájképekkel hívta fel magára a figyelmet. Két világháború közötti művészetét önmaga “látványfestészet”-ként határozta meg. 30-as évekbeli művészetét az École de Paris szellemében készült festői csendéletek jellemzik. Bene, Gadányi, Egry konstruktív 40-es évekbeli tájfestészetéhez kapcsolódott. Máramaroson festett romantikus, expresszív tájai Nagy István hatását mutatják. A háború után közvetlenül tájfestészete zárt geometrikus formákon keresztül jelent meg. Az 50-es években elhallgatott, az IPARTERV irodájában grafikusi munkákat végzett. Nyugdíjba vonulása után, csak a 60-as évektől kezdve vett újra ecsetet kezébe. Számos korai művét megsemmisítette. Szentendrén Fónyi Géza műtermében dolgozott, ahol Paul Klee művészi szemléletének hatására, a leíró attitűdöt egy lírai alapvetésű, a nonfiguráció felé mozduló festészet váltja fel. “Fekete képeknek” is nevezett korszakánál festményei belső átélés eredményei. Weöres Sándor versére készült Zöldbéka című festménye (1969), “lecsupaszított jel”-ként fogható fel. Sötét képei között világosabb tónusú ciklusok is találhatók (Halálhajó, 1975-82). Talán legjellemzőbb életművére sötét, baljóslatú, sejtelmes színvilága, “színtelen színei”, a pasztell, ill. olajpasztell használata.