1917-1920: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Balló Ede, Pécsi Pilch Dezső, Réti István; 1920: Kernstok Károly; 1922-1924 szolnoki művésztelep, mestere: Fényes AdolfBalló Ede, Pécsi Pilch Dezső, Réti István; 1920: Kernstok Károly; 1922-1924 szolnoki művésztelep, mestere: Fényes Adolf
1917-1920: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Balló Ede, Pécsi Pilch Dezső, Réti István; 1920: Kernstok Károly; 1922-1924 szolnoki művésztelep, mestere: Fényes Adolf. 1928: SZMPT kitüntető elismerés; 1949: SZMPT tájkép díja. 1925-ben a nagybányai művésztelepen alkotott. Többször járt Párizsban tanulmányúton (1927, 1931, 1933, 1937-1938). 1929-ben a szentendrei művésztelepen dolgozott. Részt vett a Fészek Művészklub műterembáljai dekorációinak elkészítésében (1936, 1938-1939, 1947). 1936-ban és 1943-ban Zebegényben festett. 1939-ben a Fészek-művészcsere keretében olaszországi tanulmányutat tett. 1948-tól rendszeresen festett Nagymaroson, 1956-ban az ottani művésztelep egyik alapítója volt. A 20-as évek elején művészetére a legnagyobb hatást a nagybányai plein-air festészet hagyományait közvetítő Réti István, illetve Szolnokon Fényes Adolf művei gyakorolták (Szolnoki tér, 1922; Festő és modellje, 1924; Nagybányai táj, 1925). Újabb impulzust adtak számára az 1927-ben kezdődő párizsi tanulmányutak, a francia festészet, különösen Matisse alkotásai és a keleti (perzsa, hindu) művészet. 1927-1934 között festészetében a klasszicizálóan tiszta vonal és a színfoltok dekoratív hatású elrendezése játssza a főszerepet. Az École de Paris-hoz kapcsolhatók ebben az időben készített portréi – különösen leggyakoribb modelljéről, feleségéről készített képei (Kékruhás nő, Nő sárga pulóverben, Feleségem és én, 1929) -, önarcképeinek sorozata, aktábrázolásai (Odaliszk, 1929; Akt műteremben, 1930 k.), dekoratív tájképei (Szentendrei részlet, Cirkuszsátor Szentendrén, Szentendrei Erzsébet tér, 1929) és harsogó színekből költött reprezentatív virág- és gyümölcscsendéletei. E művekkel szerepelt a progresszív művészegyesületek, a Képzőművészek Új Társasága és az Új Művészek Egyesülete kiállításain. A 30-as évek közepétől megszűnt a grafikai elem túlsúlya, a lapos színfelületek; s egy tárgyiasabb, testesebb, burjánzó korszak kezdődött festészetében (Nő és virág, Fej zöld fülbevalóval, Ősz, 1940 körül; Önarckép, 1943; Olvasó nő, 1943 k.). E festői törekvések fokozatosan vezetnek át a 40-es, 50-es években Zebegényben (Zebegény, 1943) és Nagymaroson alkotott (Nagymarosi templom, Beszélgetők, 1956; Nagymarosi művésztelep, 1957) posztnagybányai felfogású, impresszionisztikus tájábrázolásokhoz.