1901-1904: Iparművészeti Iskola, 1904-1905: Stadtgewerbeschule, Bécs, 1905-1908: Országos Mintarajziskola, 1912-1913: Julian Akadémia, Párizs. Mesterei: Mátrai Lajos György, Lóránfi Antal, Anton Breneck, Radnai Béla. 1903: Iparművészeti Iskola kisplasztikai első díj, 1904: Deák ösztöndíj (Zala vm.), 1912: Rudics-díj, 1917: Ferenc József-rend hadiékítményes lovagkeresztje, 1919: Lipótvárosi Kaszinó díja, 1922: Erzsébetvárosi Kaszinó szobrász-díja, 1926: Gold Medal of Philadelphia, 1927: Pittsburgh város aranykulcsa, Varsói Szépművészeti Társulat aranyérme, 1929: Magyar Kis Állami Aranyérem, 1929: Barcelonai Nemzetközi Kiállítás aranyérme, 1930: Ipolyi Arnold-díj, Diploma di Partecipazione Monza, 1931: Corvin-koszorú, 1937: Párizsi Világkiállítás Diplome d’ Honneur, 1941: Magyar Érdemrend középkeresztje, 1950 és 1953: Kossuth-díj, 1952: kiváló művész, 1954, 1955, 1970: Munka Vörös Zászló Érdemrendje, 1966: Munka Érdemrend arany fokozata, 1970: Lenin-emlékérem, 1974: Magyar Népköztársaság Zászlórendje. 1925: kormányfőtanácsosi cím, 1922-től Szinyei Társaság tagja, 1958-tól a Fészek Művészklub elnöke haláláig. Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség elnökségi tag 1949-től, Országos Béketanács tagja 1955-től, Magyar-Szovjet Baráti Társaság vezetőségi tagja, 1958-tól a Szovjetunió Művészeti Akadémiájának tiszteletbeli tagja. 1921-től díjazás nélkül, 1924-től felkért, 1925-től rendes tanár a Képzőművészeti Főiskola-án 1960-ig. 1912-ben a Rudics-díj révén bejárta Európát (Firenze, Róma, London, Párizs), 1927-1928-ban angliai és amerikai utazást tett. 1931-1937 között több alkalommal, hosszabb időt töltött Angliában, 1948-ban Párizsban, majd ismét Londonban dolgozott rövid ideig. 1945 után többször járt a Szovjetunióban (1948 és 1955, 1960-ban Moszkva) és más szocialista országban, 1958-ban a Béke Világkongresszus magyar delegációjának tagjaként Stockholmban. Apja göcseji tanító volt. Az Iparművészeti Iskola kisplasztikusi első díját még Strobel Zsigmondként nyerte el. A tehetséges szobrásznövendék 1904-ben, Zala vármegye ösztöndíjával egy évig Bécsben tanult, ahol a bécsi barokk-szecesszió hatott rá. Bécsben kiállításon is szerepelt. 1904 és 1905 nyarán Stróbl Alajos és Telcs Ede műtermében képezte magát. 1907-ben vett részt először műcsarnoki kiállításon, de az Új Idők már 1906-tól közölte műveinek reprodukcióit. Ernst Lajos támogatásával jutott műteremhez, 1908-ban az Akácfa utcában. A Százados úti művésztelepen, annak alapításától, 1911-től 1944-ig dolgozott. Sokoldalú művész, készített portrét, aktot, domborművet, kisplasztikát, érmet, porcelán figurát és főként monumentális emlékművet. Minden munkában kitűnően érvényesítette technikai tudását. Műveit – a monumentális szobroktól az apró porcelán figurákig – lendület, elegancia, mozgalmasság, dekoratív kompozíció és formaképzés jellemzi. Művészete a német szobrász és teoretikus, Adolf Hildebrand szigorú esztétikájának hatása alatt fejlődött, a példakép klasszikus fegyelmét azonban némileg feloldva, lágyabbá tette saját plasztikáját. Erőteljesen hatott rá az akadémizmus, melynek nemzetközileg elismert, jó felkészültségű mestere volt. Itthon a klasszicizáló akadémizmus három nagy, sokat foglalkoztatott képviselőjének egyike, Sidló, Szentgyörgyi mellett. Korai szűkszavú, zártan komponált figurái magukon viselik a korszak mértéktartó dekorativitását. Később romantikus lelkületéből fakadó formagazdagsága, lendületes ábrázoló képessége az expresszív realizmus mesterévé avatta, emlékműveiben a neobarokk akadémizmus vált uralkodóvá. Kései alkotói periódusában korábbi korszakainak tanulságait, stílustendenciáit érvényesítette, alkalmazta műveiben; szakmai felkészültségét a megrendelők elvárásaihoz igazította, de mindvégig megőrizve a klasszikus művészet hagyományait. Művészetének középpontjában az ember állt. Portrészobrászként kiemelkedően jelentős. 1910 körüli művei a korabeli kortárs művészeti törekvéseket mutatják (Gara Arnold portréja, 1909), akt szobraiban a klasszicizáló tendenciák jelentkeznek (Fürdő után, 1910; Finálé, 1911) s őrződnek meg majd későbbi műveiben is (Vénusz születése, 1918; Lábát törlő asszony, 1922). Első köztéri megbízatását 1913-ban a szentesi szoborpályázat elnyerésével Horváth Mihály szobrára kapta (felállítva 1934-ben). 1914-ben részt vett a Munkácsy pályázaton. Az első világháborúban a sajtó-főhadiszállás tagjaként teljesített katonai szolgálatot, 1917-ben a Gorlicei áttörés emlékművére (Kassa, Katonai Akadémia, elpusztult) kapott királyi megbízást, illetve egymás után készítette el a hadsereg vezetőinek portréit (Arz vezérezredes, 1917). 1918-ban készült E. A. Bourdelle művészetének hatását mutató Ijász c. szobra (Városliget, 1929), mely barokkos szenvedélyével új hang szobrászatában. E felfogás később is jelen van művészetében (Horthy István emlékmű terve 1943). Részt vett a Tanácsköztársaság művészeti életében, de politikai következmények nélkül. Tagja volt a Képzőművészeti Tanács Jóléti Bizottságának, Őszirózsás katonájának nagyméretű gipszváltozatát felállították 1919. május 1-jén az Alagút mellett és a Parlamentnél. A katona figura egyike a népies hangvételű, expresszív-realista szemléletű műveinek (Kukorica morzsoló, 1912; Ápolónő, 1917), melyek a későbbi életműben is fel-feltűnnek (Ózdi hengerész; 1952; Sarjú kaszáló, 1954). A két világháború között a hivatalos művészet reprezentáns alakja, pályája ekkor teljesedett ki. Az 1920-as években Ligeti Miklós kerámiaműhelyében, az angyalföldi műhelyben dolgozott, s velük állított ki 1922-ben, majd 1925-ben és 1926-ban szerepelt a philadelphiai kiállításon. A két évtized alatt több első világháborús hősi emléket készített, elsőként egy ősmagyar keblére dőlő sebesült zászlótartót Kapuvár részére, később Rákoskeresztúr, Körmend, Nyíregyháza, Nagykanizsa, Gyöngyös hősi emlékeit. Az 1921-es, Szabadság téri irredenta emlékszobrok közül az Észak alkotója. Az 1928-as Madonna egyetlen fából készült, gótizáló műve, kevés vallásos szobrának egyike. A Szent Imre (1931) egyik legnagyobb köztéri kompozíciója, mely Izabella főhercegnő megrendelésére készült, és az érzelmes neobarokk emlékműstílus dokumentuma. A magyar huszár (1926, felállítva 1932, Budai vár) viszont rokokós eleganciájával alkalmassá vált a herendi porcelángyár tömeges sokszorosítására. Sok közvetlen megbízást kapott és rendszeresen meghívták a pályázatokra. 1938-ban ő nyerte a Madách-szoborpályázatot, 1942-ben a talapzat elkészült, de a háború miatt nem került felállításra, hasonlóan a Horthy-emlékműhöz, melynek tervei semminemű hasonlatosságot nem mutatnak az 1947-es gellérthegyi emlékművel. 1931-1939 között műterme volt Londonban. Különösen kedvelték portreistaként Angliában, a festő László Fülöp mellett. Kemény Simon segítségével, Lord Rotherme pártfogásával jutott Angliába, a királyi család és az arisztokrácia világába. Nevezetes arcmást készített az angol királyi család egyes tagjairól (Earl of Athlone, Alice hercegnő, Erzsébet hercegnő), ill. a politikai élet nagyságairól (Lord Allenby tábornok, Lord Camrose, Lord és Lady Snowden, A. Chamberlain) és Georg Bernard Shaw-ról, akihez közismert jó barátság fűzte. Shaw-ról 1932-ben mintázott portréja – az író által leghűbb ábrázolásként értékelt alkotás -, Kisfaludi portréművészetének kulcsfontosságú műve, karakterizáló képességének vitathatatlan dokumentuma. 1949-ben Somerset Maugham portréját készítette el az író megrendelésére. Angliában 72 mű képviseli ~ portréművészetét különböző gyűjteményekben, magántulajdonban és a királyi család palotáiban. Itthon is a legfelsőbb körökből (Görgey Artúr, 1913; Tisza István, Szakasits Árpád), illetve a művészvilágból valóak modelljei (Csók István, 1924; Bajor Gizi, 1932; Kodály Zoltán, 1963). 1945 után többször járt a Szovjetunióban, útjai alkalmával készítette a Manyizer és Vucsetics portrékat, 1955-ben Vorosilov marsall mellszobrát. ~ot mesterségbeli tudása, anyagismerete és biztos karakterizáló készsége korának legjobb portrészobrászainak egyikévé tette. A második világháború után művészi pályája töretlenül folytatódott. 1945-ös És mégis elindul a munka című műve a tízes évek expresszív hangját idézi, miként pár évvel későbbi Vándor Petőfije is. 1945-ben őt bízták meg a szovjet parancsnokság, ill. Vorosilov választása alapján, a hazai szobrászat egyik legmonumentálisabb, szimbólum értékű emlékművének, a gellérthegyi Felszabadulási emlékmű (1947) elkészítésével. 1950-ben részt vett a Sztálin szoborpályázaton, megbízást kapott az Ezredéves emlékmű Kossuth és Rákóczi alakjainak elkészítésére, 1952-ben a Parlament melletti Kossuth szoborra. 1960-1966 között több korai művét vásárolta meg Szukarno, Indonézia akkori elnöke. 1967-ben állították fel mozgalmas, monumentális emlékművét Egerben a Végvári harcokat (1930-as szoborterv alapján). A nyolcvankilenc éves szobrász utolsó, életében felállításra került műve az Ózdi hengerész (1973). ~ művészideálja a – politikai rendszertől független – reneszánsz művész volt, aki a legkülönfélébb, egymással esetleg ellenséges viszonyban levő megbízóknak is képes volt dolgozni. Önéletírásában ezért fájlalja a politikailag kompromittált témájú, a nacionalista propaganda körébe tartozó 1945 előtti szobrainak ledöntését, megsemmisítését, szerinte elég lett volna raktárba szállításuk, ahogy az történt az 1990-es években több 1945 utáni művével. Munkásságát mintegy 2600 portré, ötvennél több köztéri mű őrzi, művészetéről Basilides Ábris készített filmet. 1976-ban Zalaegerszegen a Göcsej Múzeumban nyílt meg állandó kiállítása.