A kolozsvári Tanítóképző Intézet hallgatójaként (1888–92) budapesti újságok közölték rajzait; felfedezője Keleti Gusztáv. Kétéves homokmégyi (Kalocsa mellett) tanítóskodás után a Mintarajziskolában Székely Bertalan tanítványa volt (1895–98). A müncheni akadémián Lenbachnál és Herterichnél (1899), Párizsban a Julian Akadémián (1901–02) tanult, 1902-ben tanulmányúton járt Olaszországban. 1903–14 között Erdélyben élt. Erdei favágók, kőfejtők, csíki szegényemberek életét, táj- és élethelyszínét mély átéléssel örökítette meg először olajképeken, majd fokozatosan tért át a szén és pasztell használatára. 1914–18 között hadirajzoló a galíciai és az olasz fronton. Ebben az időben keletkezett katona-portréin szinte mélylélektani elemzését adja a háborús emberi sorsoknak, a kiszolgáltatottságnak, a félelmet s kétségbeesést tükröző katonaarcokban. Alkotói habitusára, stílusára a lényegkiemelő egyszerűsítés, tömörítés, a motívumok szűk, egymás mögötti térben való elrendezése a jellemző. Arcmásait, tájképein a motívumokat a vászon, majd kizárólag a papír széléig fölnagyítja azért, hogy portrészerű közelségbe hozva mutathassa be jellegzetességeiket. Az expresszivitásig fokozott erős kifejezés a formák egyszerűsített, tömbös, a motívumok szerkezetét is láttató, konstruktív szándékkal párosulva mutatkozik meg kompozícióiban. Arcképein (főleg az édesanyjáról készülteken és önarcképei gazdag sorozatán) a lélektanilag hűséges és adekvát jellemzést gyakran a mikrokörnyezet szuggesztív, ám mindig szűkszavú bemutatása is segíti. Színészekről, írókról, költőkről (Áprily Lajos, Dsida Jenő, Fekete Mihály stb.) készített portréi az elképzelt erdélyi panteon vagy magyar irodalmi múzeum megbecsült darabjai. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés után főleg Magyarországon (Szentes és Mezőtúr környékén, a Bakonyban, a Balatonnál), majd vissza-visszetérve szülőföldjére, Erdélyben és a Vajdaságban folytatta vándorfestő-életmódját. A szerb pásztornak, az alföldi béresnek és a székely közrendűeknek ugyanúgy megörökítője, mint az alföldi, bakonyi vagy gyimesi tájnak. Ugyancsak pasztellel készített csendéletei (szinte kizárólag virág-csendéletek) a műfaj kiemelkedően fontos darabjai. Kiállítása volt többek között Tordán (1914), Kolozsvárott (1923, 1926, 1983), Budapesten a Nemzeti Szalonban (1923, 1927), a Magyar Nemzeti Galériában (1967). 1923-as nagysikerű pesti kiállítása idején jelentette meg a Singer és Wolfner Kiadó az első könyvet művészetéről. Ugyanezen évben a Szinyei Társaság Kálmán Jenő-, 1936-ban pedig Beckói Biró Henrik-díját kapta, a KUT törzstagjává választották (1936). 1931-ben Baján telepedett le.