Tanulmányait autodidaktaként először Munkácsy festményeinek másolásával, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola szabad szellemű esti aktrajzolási tanfolyamán kezdte. Münchenben az Anton Ažbè vezette, akadémizmussal szembenálló szabadiskolában képezte magát. 1905-től [A. Ažbè halála után] a hivatalos müncheni Akadémián tanult, ahol mestere: J. C. Herterich, P. Halm volt. Nyaranta a Nagybányai festőiskolát látogatta, éppen abban az időben, amikor a Neósok szerveződése megindult. ~ 1912-ig szinte minden nyarat itt töltött, s nagy hatással voltak rá a Czóbel Béla köré csoportosuló fiatalok. 1909-ben Párizsban megismerkedett Cézanne térszemléletével, Delaunay kubista-expresszionista képeivel, amelyek későbbi művészetét döntően befolyásolták. A művészetek fővárosában ~ képességeit a Grande Chaumière esti aktrajzolásain fejlesztette tovább. Ekkor még nagybányai szellemű arcképeket és életképeket festett és 1910-ben a Művészházban ezeket állította ki. Ezen műveit később szemléletváltozása jeléül felszabdalta, s ezek így kevés kivétellel (pl.: Asztalnál ülő férfi, 1906; Párizsi asszony, Párizsi férfi, 1909) nem rekonstruálhatók. A Művészház kiállításán 1913-ban szobrászként mutatkozott be, de később ezzel a művészeti ággal felhagyott. ~ a Kassák Lajos szellemi vezetésével alakuló folyóiratok, 1915-ben a Tett, majd 1916-ban a Ma köré csoportosuló avantgárd művészek között volt, második kiállításukon részt vett, s attól kezdve együttműködött velük. 1917-ben a Hetek festőcsoport alapító tagja. Ekkor készült képeit – amelyek a Nyolcak, főleg Pór Bertalan erőteljes hatását mutatják – a kritika még útkeresőnek ítélte (pl.: Fiúakt, 1917; Család, 1918). 1919-ben ~ Kmetty J., Nemes Lampérth J., Bokros Birman Dezső és mások mellett a Képzőművészeti Szövetség vezetőségi tagja volt. ~ annak ellenére, hogy nem tartott az emigrációba kényszerült Ma művészeivel, a két világháború között a progresszív törekvések mellett foglalt állást, s az 1921-ben a Művészház nyomdokain megalakuló Belvedere kiállításain vett részt. Leginkább expresszív tus-szén és krétarajzokat készített (pl.: Női fej, Önarckép, Híd alatt, 1922) és 1923-ban ezeket állította ki a Belvederében. A feszes szerkezetű alkotások a fekete-fehér színek ellentétére, valamint az erőteljes grafikai erővonalak hatására épülnek és fejeznek ki egyúttal érzelmi feszültséget. Kubista-expresszionista egyéni felfogása leányáról készült, erőteljes színekkel is nyugtalanságot sugárzó arcképén jelenik meg: Vera, 1925. Városképei – életművének jelentős részét teszik ki – síkra komponált, megszerkesztett vizuális egységet alkotnak, energiát sugároznak és kubista felfogású elemeikkel, geometrikus alakzataikkal tartalmi tisztaságot mutatnak: Budai táj, 1924; Dunai rakpart, 1929. Részt vett a Képzőművészek Új Társasága és az Új Művészek Egyesülete kiállításain, a Képzőművészek Új Társaságának alapításától kezdve törzstagja volt. Cézanne, a kubisták és a német expresszionisták mellett a fauves színei is hatottak rá, s mindezeket a stílusjegyeket konstruktív szemléletű kompozícióba foglalta. (pl.: Csendélet, 20-as évek eleje; Házak a dombon, 1930; Aktkompozíció kutyával, 1929). A két világháború között készült művei a portrék és alakos kompozíciók mellett a nagyvárosi élet színtereit – kávéházakat, koncerteket, városképeket – örökítik meg. A 20-as 30-as évek fő műveinek szerkezetes stílusát, megbonthatatlan képi rendjét későbbi munkáin is megtartja, de érzelmesebb, líraibb, klasszikusabb megfogalmazásban. Festői elvei miatt 1945-től 1958-ig alig állított ki. A csoportos kiállításokon szocialista jellegű próbálkozásait mutatták be. A 60-as években témái között fő hangsúlyt kaptak az intim szobasarkok, a harmóniát közvetítő aktok (pl.: Alvó nő, 1964). Egyenrangú grafikusi és festői munkásságot hagyott hátra, mindkét műfajban a korai avantgárd örökségét vitte tovább.