Későn, jogi, majd mezőgazdasági tanulmányok után, unokatestvére (és későbbi felesége), Fialka Olga festőnő hatására kezdett komolyabban foglalkozni a festészettel. 1884-ben egy római út érlelte meg benne az elhatározást a rendszeres művészeti tanulmányok folytatására. 1885-ben, pár hónapos müncheni tartózkodás után Nápolyban iratkozott be a festészeti akadémiára. 1886-ban rövid időre visszatért Münchenbe, ahol megismerkedett Hollósy Simonnal és Csók Istvánnal. 1887–89 között a párizsi Julian Akadémián W. A. Bouguereau és T. Robert-Fleury növendéke volt, de figyelemmel kísérte a francia főváros művészeti életét ekkoriban jellemző gazdag kínálatot: a Jules Bastien-Lepage nevével fémjelzett naturalizmust csakúgy, mint P. Puvis de Chavannes szintetikus törekvéseit vagy az 1863-as nemzedék (Manet, Whistler, Fantin-Latour stb.) festészetét. 1889–92 között Szentendrén dolgozott, 1893-ban családjával Münchenbe költözött. Innen telepedett át 1896-ban Nagybányára, a Hollósy-iskola kíséretében érkező kolóniaalapítók egyikeként. Ettől kezdve a nyarakat Nagybányán, a teleket Budapesten töltötte. 1902-től a Nagybányai Szabad Festőiskola, 1906-tól haláláig a budapesti Mintarajziskola (1908-tól Képzőművészeti Főiskola) tanára volt. 1902-ben önálló festőiskola nyitásával is próbálkozott. Rendszeresen részt vett korának fontosabb kiállításain, így 1897-ben és 1898-ban a Nagybányai Festők Kiállításán, majd az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, a Nemzeti Szalon, a Könyves Kálmán Rt., a Művészház és az Ernst Múzeum tárlatain, ill. a magyar művészetet bemutató külföldi seregszemléken. 1903-ban rendezte első gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Szalonban. 1907-ben egyike volt a MIÉNK alapítóinak, részt vett a csoport mindhárom budapesti kiállításán. 1905-ben a Velencei Biennálé, 1913-ban a müncheni nemzetközi tárlat aranyérmét kapta meg. Élete utolsó évtizedében közéleti érdeklődése csökkent, figyelme mindinkább a festészet problémáira koncentrálódott. Ezt csak időnkénti itáliai vagy nyugat-európai utazásai, ill. egyre rövidebb időtartamra szorítkozó nagybányai tartózkodásai szakították meg. 1916 őszén korábbi betegsége komolyra fordult, 1917 tavaszán hunyt el Budapesten. Mindhárom gyermeke képzőművész lett: Valér festő és grafikus, Noémi gobelinművész, Béni szobrász. Festészetében több, szervesen egymásra épülő periódus különíthető el. Kivételt képez az 1889–92 közé tehető első, saját kifejezésével finom naturalistának nevezett korszak, amelyet utóbb kiiktatott életművéből, mondván, hogy akkor még sem az életet, sem a művészetet nem ismerte eléggé. Ide tartozik első olajképe, Kallós Ede arcképe (1889, Magyar Nemzeti Galéria), valamint több olyan, zsánertémát feldolgozó kompozíciója, amelyben a naturalista tárgyleírást szintetikus dekoratív látásmóddal kombinálta (Lányok virágot gondoznak, 1889; Kavicsot hajigáló fiúk, 1890, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria). 1893–96 között Münchenben bontakozott ki a szimbolizmussal és szecesszióval érintkező panteista természetlátása, amelynek kiemelkedő darabjai a Madárdal (1893) vagy az Orfeusz (1894, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria), ill. a leginkább szecessziós vonalvezetésű Archeológia (1896), amely az egy évvel korábban festett Királyok hódolása (1895, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria) című kompozícióval együtt ~ festészetének klasszicizáló periódusát előlegezte meg. 1896-ban hatalmas élményt jelentett számára a nagybányai tájjal való találkozás. Az első nagybányai években a müncheni panteista természetszemléletből kiindulva a látott természeti motívum és a művészi képzelet költői szintézisére törekedve monumentális bibliai kompozíciókat festett. A hegyibeszéd két változata (1896–97), a Háromkirályok (1898), a Józsefet eladják testvérei (1900) vagy az Ábrahám áldozata (1901, valamennyi a Magyar Nemzeti Galériában), festésekor a színes tónusok müncheni hagyományát gazdagítja az impresszionizmustól átvett színes reflexek beépítésével. Már a következő festői korszakához sorolható a kevésbé ismert Keresztlevétel (1903, Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum), amely az élénk színfoltok, a szimultán kontrasztok alkalmazásával plein air festészetének egyik csúcsát képezi. ~, akit a valóság és a képi realitás kettőssége folyamatosan foglalkoztatott, valamennyi bibliai képét plein airben, a jelenet pontos beállítása alapján festette. 1900 után festészetének középpontjában a napfény színfokozó és szintetizáló hatásának kihasználása állt. Nála a nap nem feloldotta a formákat, hanem erőt és ragyogást kölcsönözve a színeknek, kiemelte folthatásukat. Egész sorát készítette ekkor a verőfényes természetet megragadó képeknek: Márciusi est (1902), Festőnő (1903), Október (1903), Napos délelőtt (1905, valamennyi Magyar Nemzeti Galéria). Született néhány impresszionista jellegű, szaggatott ecsetkezeléssel készült alkotása is, mint a Nyár (1902, Magyar Nemzeti Galéria) vagy a Tavaszi táj (1903), de az optikai divizionizmus alkalmazásáig soha nem jutott el. 1903-as kiállításának katalógusában saját festészetét a következőképpen határozta meg: „kolorisztikus naturalizmus synthetikus alapon”. 1900 után, a téli hónapokban budapesti műtermében egyre többet foglalkozott a nagy festői hagyomány modern szellemben való folytathatóságának kérdésével. Emblematikusnak mondható e tekintetben az 1904-ben készült Festő és modellje (Magyar Nemzeti Galéria), amelynek témája a valóság művészetté transzponálása. Ekkor jelent meg festészetében először a női akt mint az ábrázoló művészetek egyik alapmotívuma. Az aktábrázolás gondolatköre erős impulzust kapott 1906-ban, amikor főiskolai tanárként újra találkozott az akadémiai hagyománnyal. Ezzel egy időben érzékelhető Edouard Manet 1860-as évekbeli vásznainak hatása látásmódjára. ~ az 1906–07-ben induló úgynevezett „neós” („neoimpresszionista”) fiatalokkal ellentétben a természet tiszteletben tartásához ragaszkodva kereste a modern művészet kifejezési lehetőségeit. Bár 1907–08 után festett képein (Weiner Adolfné arcképe, 1907, magántulajdon; Bükkös, 1908, Magyar Nemzeti Galéria), a Nabis-csoport festőinek késői, szenzualista színei is felbukkannak, festészete mindinkább a tiszta formaképzés klasszicista ideálja felé fordul. Ennek egyik első példája az 1908-ban festett Kettős arckép (Magyar Nemzeti Galéria), gyermekei, Béni és Noémi ikonikus, mégis élettel teli megörökítése. 1905–12 között, festészetének legváltozatosabb, „kereső” korszakában munkásságát az azonos motívumok többszöri megfestése, a képek egymással folytatott dialógusa jellemzi. Ebben az időszakban kezdi festeni a művészlét allegóriájaként értelmezhető, birkózókat, artistákat, bohócokat ábrázoló talányos sorozatát (Bohóc, 1910, Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum; Artistapár, 1912, Szentendre, Ferenczy Múzeum) és a gazdagon mintázott szőtteseket és színes porcelán tárgyakat, ill. dús virágcsokrokat megjelenítő csendéleteket (Porcelán papagájok, 1910, Szentendre, Ferenczy Múzem; Kalács és kék porcelán, 1911; Bazsarózsák, 1911, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, Petró-gyűjtemény). Az esztétikum irányában eltolódott hangsúllyal továbbra is számos tájképet (Borús táj – Izvóra fenyvessel, 1909, magántulajdon; Fernezelyi házak és karám, 1912, a Budapesti Műszaki Egyetem gyűjteményében), portrét (Szinyei Merse Pál, 1910, Marosvásárhelyi Múzeum, Noémi és Valér, 1911, lappang) és tájba komponált életképi motívumot festett (Lovagló gyermekek, 1905, magántulajdon; A vörös fal, 1910, magántulajdon; A hídon, 1912, Magyar Nemzeti Galéria), teljes összhangot valósítva meg az emberi alakok és az őket körülvevő, kozmikus teljességet sugalló természeti motívumok között. Festészetének utolsó korszakát (1912–16) a korábbi festői kérdések összegző jellegű felvetése jellemzi. Több alkalommal megfogalmazott célja volt, hogy festészetét a klasszikus szépségideál szolgálatába állítva maradandó alkotásokat hozzon létre. Ennek rendelte alá teljes munkaerejét, függetlenül az éppen aktuális divattól. Képeinek témája leggyakrabban az akt, amelyet klasszikus beállításokban, dekoratív drapériák között, tudatosan kitervelt színskálával festett meg (Alvó nő, 1912, Magyar Nemzeti Galéria; Női akt zöld háttérrel, 1911, Magyar Nemzeti Galéria; Alvó cigánylány, 1915, Magyar Nemzeti Galéria; Cigánylány, 1916, Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtár). Sok előzetes kompozícióvázlat után, 1914-ben festette utolsó bibliai témájú képét, a Pietát, amelyet, elégedetlen lévén az eredménnyel, utóbb feldarabolt (Fekvő Krisztus, Magyar Nemzeti Galéria; Mária és Magdolna, Ferenczy Múzeum, Szentendre és Szt. János evangelista, magántulajdon). 1916-ban egy új kompozíciós változatban még egyszer nekirugaszkodott a témának (Pietá, magántulajdon), de ezt a vásznát már nem tudta teljesen befejezni. Átfogó kiállítása volt 1913-ban és 1935-ben az Ernst Múzeumban, 1922-ben a Műcsarnokban és 2011-ben a Magyar Nemzeti Galériában.