Bár a 20. század második felének ipari társadalma látszólag a tárgyi valósághoz kötődik, a kor gazdasági, szociológiai, kulturális folyamatainak mélyebb rétegeit már korántsem tudjuk a valóság képi világából rekonstruálni és értelmezni. Diagrammok, útjelzők, piktogramok, szabad szemmel láthatatlan és követhetetlen analóg és digitális jelfolyamok, valamint ezek bonyolult összefüggései „elvontabb” értelmezési formákat kívánnak meg a kort megérteni szándékozótól.  Már a módfelett felgyorsult, az emberi érzékszervek biokémiai adottságait messze „leköröző” folyamatok megértése is lényegesen absztraktabb „munkát” igényel. A valóság ilyen jellegű átrendeződése hívta életre az amerikai minimal-art és hard-edge jelenségeit. Nádler István 1965 körül fordult el a Zugló kör tagjait döntően befolyásoló informeltől. 

Homogén színmezőkre, dinamikus képszerkezetekre, „személytelen” struktúrákra épülő új alkotásait a fenti irányzatok inspirálták. 

Harsány színviszonylatok, élő cinóbervörösek, narancssárgák, citromsárgák, kékek, valamint a fehér és a fekete jelennek meg képein, melyek cseppet sem nevezhetők „harmonikusnak” vagy „lírainak”. Képstruktúrái mintegy magukba sűrítik önnön mozgásuk „történetét”. Festményein olyan rendszerek jönnek létre, melyeknek minden eleme egy sajátos mozgásképességgel, mozgáskarakterrel rendelkezik. „Az egymásnak ütköző, egymást taszító, kirekesztő, egymás mozgástengelyeit keresztező, egymást deformáló motívumok mozgásából szerveződik a plasztikai struktúra. Ez a struktúra megpróbálja önmagában leküzdeni a heterogenitást, s a kaotikus állapotból kiemelkedve az ember intellektuális rendszerteremtő aktivitását manifesztálja” – írja az 1970 körül születő alkotásokról, a művész monográfusa Hegyi Lóránd. Nádler István 1970-től 1972-ig Károlyiné meghívására több hónapot töltött a franciaországi Vence-ban. Ekkor készült alkotásainak kiindulópontja a táj volt. 

A látvány elemeit ironikus, pop artos átírásban, „eltárgyiasítva” jelenítette meg a művész. A felhők, a fák, a hegyek, az autópálya, a mediterrán városok színes emblémákká váltak képein, mintha az alapul vett táj, ipari technológia által teremtett részlet volna. Az így születő elemeket a nagyvárosok jel-dzsungeleivel egyenértékű piktogramokként dinamikus struktúrákba szervezte a művész.

Nádler alkotásain minden mozgó, harsány, színes, mely iróniát is sugall. Ez az irónia pedig addig „játszik” a tárgyakkal, míg azok feladják a „spektákulum társadalmában” betöltött kettős szerepüket. Egyrészt a rájuk vetített lényegük, a komfort, a biztonság, a tökéletesség és a tévedhetetlenség „nimbuszát”. Másrészt a félelmet teremtő, az embert szorongató totalitarizmusuk erejét is. Az ipari társadalom újra humanizált tárgyi világa így a maga profán minőségében jelenik meg előttünk. Nádler struktúráinak mozgáskarakterét ez a tárgyak átértelmezését lehetővé tevő irónia adja meg.

KASZÁS GÁBOR