Deim Pál
Deim Pál

Deim Pál

<

Deim Pál

(1932-2016)
1952-1958-ig: Honvéd Képzőművész Szakkör; 1958-1963: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Pap Gyula (festő szak), Ék Sándor (grafikai szak). 1959-1963-ig szülővárosa ösztöndíjasa. Főiskolai tanulmányaiból csak Pogány Frigyes előadásait emeli ki, valódi mestereinek Vajda Lajost, Gadányi Jenőt, Barcsay Jenőt tekinti. 1963-1968 között részt vett a Zuglói Körben, 1963-1968 között tagja a Fiatal Művészek Stúdiójának. 1960-ban moszkvai és leningrádi útján ismerte meg a modern művészet klasszikusait (Picasso, Matisse stb.), 1967-es brüsszeli és párizsi tartózkodásakor a kortárs művészetet (Appel, Bacon, Giacometti, Vasarely, J.R. Soto stb.). Nagy hatással volt rá Ben Nicholson. 1968-ban két hetet töltött a macedóniai Prilep művésztelepén egy kolostorban. 1971-től rendszeresen készít szobrokat.
 
1974-es műcsarnoki kiállítása óta vásárolják műveit a neves magángyűjtők. 1975-ben részt vett a nagyatádi művésztelep munkájában. 1990: a Magyar Képzőművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára, 1992: a Magyar Műv. Akadémia alapító tagja. 1974: IV. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécs, I. díj; 1978: IV. Budapesti Nemzetközi Kisplasztikai Kiállítás: a Fővárosi Tanács különdíja; 1985: Munkácsy-díj; 1987: Szentendre város Pro Urbe díja; 1990: kiváló művész; 1991: a Művészeti Alap Képzőművészeti éves Nagydíja; 1993: Kossuth-díj; 2003: Herczeg Klára-díj (senior).
 
Művészete a szentendrei festészet klasszikus hagyományainak (Vajda, Barcsay) szerves folytatása. Első képei – tájak, figurák – lírai hangvételűek, az érzékeny festőiség a látványt emlékké, látomássá transzponálja bennük (Ketten, 1964; Két nő, 1965). Ezt a festői nyelvet részben a képtémák jellegzetes szentendrei motívumai – házfalak, sikátorok, padlásablakok, provinciális barokk kőkeretek, korpuszok, bádogkeresztek, céhjelvények -, részben Barcsay Jenő művészetének hatása alakítja át. Műveinek szerkezetessége felerősödik, színviláguk redukálódik (szürke, szürkéskék, fekete, fojtott barna). Kialakul a jellegzetes, kettéosztott kép, melyen a kis változtatással megjelenő azonos elemek időbeli egymásutániságot sugallnak (Héttől hét harmincig, 1966, Magyar Nemzeti Galéria). Kerüli a mélység ábrázolását, a teret a síkok merész vágásával és a színkontrasztokkal érzékelteti. A képtémákat sorozatokban bontja ki (Mások az ablakaink I-IV., 1967). Az apró vonalkázással kialakított “szálkás” háttér bizonytalan, kicsit misztikus mélységi hatást ad, ebbe ágyazza bele a figurákat vagy a tárgyakat (Feljegyzések egy kolostorban I-VIII., 1968, Ferenczy Múzeum, Szentendre). 1968-tól képeinek fő motívuma az idolként megjelenő emberi alak, a test arányait és körvonalait követő bábu (Csend I-VI., 1968). Ez a figura vagy árnyéka, lenyomata, minden képen és mindenfajta közegben megjelenik, kolostorfaltól a világűrig, és megteremti ~ művészetének évtizedeken át tartó páratlanul szuggesztív kohézióját. Az a feszültség, amely a figura és a tér, az organikus forma és a geometrikus szerkezet, a logikus és az ösztönös alakítás között megteremtődik, a véges és a végtelen, az ember és a világ viszonyává transzponálódik. A Csend-sorozat logikus következménye, hogy a figura valóságosan is kilép a térbe. A térrétegek először a plasztikus festmény irányába mozdulnak el (Ember és ház, 1969, Magyar Nemzeti Galéria), majd 1971-től készülnek festett fa és bronz plasztikái (Menyasszony ikon, fa, 1971; Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére, fa, 1972). A megtalált műfajokat, formarendet és motívumokat mélyíti el a hetvenes évek folyamán a jelszerű művészet irányába (Jel II., 1973). A háttér szálkás rasztere nyújtott oválisok zuhogó ornamentikájává alakul, a bábu átlós elhelyezése, perspektivikus ábrázolása áttöri az intim környezet határait. ~ ekkor kerül a legközelebb a hűvös, geometrikus absztrakcióhoz (Kék dombormű, 1972; A beprogramozott, 1974; Leválás, 1979). Ezekkel párhuzamosan készülnek azok a bensőséges, gyakran nosztalgikus hangulatú művek, amelyeket valamilyen külső motiváció (ovális keret, arany képráma) determinál (Családi fénykép a XXII. századból, 1972; Dualizmus, 1978). Művészetének újabb fordulata a 80-as évek közepén következik be. A változást már az 1983-as Szárnyas oltár is jelzi, a Tantrikus képek (1985) pedig nyilvánvalóvá teszik. A képek nyers erotikája meglepő ~ puritán művészetében, de ez a mindent átható pánerotika nem az öröm kifejezése. A szenvedély a szenvedéssel olvad egybe. Megváltozik festésmódja is: szaggatott ecsetvonások, erős színek lesznek jellemzőek. A bábu-forma új helyzetekbe kerül (Lehajló bábu, 1989; Leszbikus éjszaka, 1989), és új vonásként megjelenik képein a groteszk. Ez a hangvétel jellemzi az Albumban kiadott montázsait is (1993). A korai képek kereszt-motívuma új összefüggésben tér vissza (INRI-variációk), és minden műfajban – grafikától az emlékműig – fő téma lesz a Golgota.
23. aukció, 44

A fénytől elzárva, 2006

Kikiáltási ár: 340 000 Ft
23. aukció, 117

Kék kompozíció, 1969

Kikiáltási ár: 260 000 Ft
22. aukció, 170

Prés alatt

Kikiáltási ár: 350 000 Ft
19. aukció, 97

Vörös-fekete kompozíció, 1969

Kikiáltási ár: 280 000 Ft
18. aukció, 173

Szentendrei figurák, 1987 (Kompozíció)

Kikiáltási ár: 200 000 Ft
9. aukció, 162

Véletlen mű, 1973

Kikiáltási ár: 600 000 Ft