1956-1964: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Hincz Gyula. 1971: B. de Paris nagydíja (csoportos); 1992: Munkácsy-díj. 1964-1965 között Bécsben, Olasz- és Franciaországban járt tanulmányúton. 1970-ben rövid Olaszországi tartózkodás után Franciaországba emigrált. Távollétében két és fél év felfüggesztett börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték. 1990-1991-ben Svédországban dolgozott. 1991-ben visszatért Magyarországra. 1992-1995 között a Janus Pannonius Tudományegyetem, Mesterképző iskolában tanszékvezető tanár. ~ a 60-as évek közepén induló magyar neoavantgárd mozgalom egyik kezdeményezője, az Iparterv-csoport kiállítója volt. Főiskolás korában csatlakozott Csernus Tibor, Lakner László és Szabó Ákos szürnaturalista irányzatához és az általuk meghonosított és kidolgozott eszköztár felhasználásával (tárgyi zsúfoltság, visszakapart és cuppantott felületek) személyes hangú képeket festett (Vacsora a szabadban; A Múzsa jelenléte a Magyar Képzőművészeti Főiskolán; A Gyógyfürdő parkja, 1962-64). A Bécsben látott nagy amerikai pop-art kiállítás és a párizsi Galerie Sonnabend anyagainak ismeretében sajtófotó-motívumokat, klasszikus művészeti idézeteket (George de la Tour, Tiziano, Rembrandt, Goya) társított csorgatásos és hard edge-es felületekkel, applikált textillel (Ugar-ragu, 1965; Dózsa, 1966; Danaé és Maya, 1966; Szt. József a gyermek Jézussal, 1967). Műgyanta felhasználásával készült sokkoló, groteszk, harsány színű objektjei a magyar pop-art legradikálisabb darabjai (Főiskolai tanulmány; Lágyított tojás; Egy rózsaszál szebben beszél, 1968). E radikalizmus vezetett az environmentális, konceptuális munkákhoz. Az egyszerű fizikai és kémiai törvényszerűségeket felhasználó ún. onánia-modellek ál-zárt rendszerként működő jég és gázdugattyúk, míg az 1969. október 24-én nyíló Iparterv II. kiállítás emblematikus műve, egy vattába és gézbe csavart, hipermangánt vérző, emberméretű jégtömb az emlékmű-sorozat része. A Karácsony és Újév közötti leninvárosi Ünnepi hét environmentális akció sorozat, központjában az Itt jelentkezzen öt egyforma ember! együttessel a politikai neoavantgárd egyértelmű példája. Az 1970 februárjában a Fényes Adolf Teremben látható kiállítás politikai konceptuális environment az elnyomottság és kiszolgáltatottság állapotáról kalodarendszerével, a kiszolgáltatott vízzel, a bezárt végtelennel és a kiállítás ablakába szoruló, reflektorfényben úszó “láttatott nézővel”. A Fényes Adolf Terembeli ~ kiállítás az első magyarországi egyéni konceptuális kiállítás volt, fogalmi nyelvezetével, anyaghasználatának esztétikumával, tárgyformálásával meghatározó szerepet játszott a magyarországi konceptuális művészet kialakulásában. Az illegális Dokumentum 69-70 kiadvány szerkesztőjeként és kiadójaként a kiadvány megjelenésének másnapján ~ jobbnak látta elhagyni az országot. Az illegális M. K. P. emlékművét már a római G. Attico művészeivel valósította meg. Az 1971-es Párizsi Biennálén Lenin preparált szövegein nyugvó illegális pártszerv-struktúra projektjét állította ki, megfelelő illegálisan használható, manipulált hálózat-használattal, praxis-kész telefonfülkével. Utolsó konceptuális kiállítása 1972-ben a Cité des Arts-ban a művészet illúziókeltő képességéről szólt, amivel nem létezőt létezőként volt képes feltüntetni. 1972 végén manifesztumot adott közzé a neoavantgárd haláláról. 1973-tól illusztrátorként tevékenykedett, könyvborítóinak száma megközelíti az ezret (többek között a Gallimard, az Hachette, a Robert Laffont, a J’ai lu, valamint az Albin Michel kiadók részére is dolgozott). Ugyanekkor plakátokat is készített (M. G. M., Warner Brs., Columbia, Walt-Disney, Gaumont, U. G. C. stb. cégek számára). A 80-as évek közepén tért vissza a képzőművészethez. Festett és plasztikusan formált elemekből szerkesztett, nagyméretű, installációszerű, narratív műveket alkotott, informelt és popot, fotórealizmust és geometrizálást társítva egymással látványos és mozgalmas együttessé, melyek eleven festőiséggel, éles fényekkel, feleselő színekkel és a belszerv és ürülékmotívum provokatív hangsúlyozásával tűntek ki (Dávid és Betsabé, 1988; Ilza, a gulág tigrise, 1987; Visconti és az Adógaras, 1988). Monet Tavirózsái ihlette sorozatában szabadon, rögtönzésszerűen árad a festőiség, víz és fény, tükröződés és szín, látszat és valóság szétválaszthatatlan összefonódásban (Susanne Claude Monet-nál Givernyben, 1990-92). A kiscelli templomtér installációs kiállításán az őt korábban is foglalkoztató idea, a művészet illuzórikussága, efemer volta ölt testet az olvadó jégszobrok és a műanyagból formált emlékművek nekropoliszában. A nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulójára a Vigadó Galériában a plein air festészet látvány- és látszatvilágát tette képfelbontásos elemzés tárgyává. Az utóbbi időkben klasszikus figurális képeket fest.