1954-1960: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Kmetty János és Pór Bertalan. 1963-1966: Derkovits-ösztöndíj; 1973: Munkácsy-díj; 1985: érdemes művész; 1994: Kossuth-díj; 2000: Magyar Művészetért 2000-díj; 2005: Életmű-díj; Prima Primissima Díj; Abádszalók, Kisoroszi díszpolgára. 1975-től tanított a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, amelynek 1990-1991 között megbízott, 1991-1995-ig, nyugdíjba vonulásáig, választott és kinevezett rektora volt. 1995-ben a Kingston Egyetem díszdoktorává avatták. 1963-1965 között Dunaújvárosban dolgozott, 1965-től Budapesten él. Korai művei a monokróm festészet határait súrolják. 1967-es kiállításán kékes, szürkés, majdnem fekete munkákat állított ki. Változás (1969) c. alkotása címében is megfogalmazza a festészetében lezajló folyamatokat; ez az első harsány, színes képe. Ebben a periódusban festett műveire az erőteljes színek mellett, a háttér sötét, fekete árnyalata, a meghatározhatatlan tér jellemző (Kialakulás, 1970). Gyakran művészettörténeti utalásokból építkezik. Biblikus témavilágot idéz az Izsák feláldozása (1971) c. mű, ahol az apa valóban feláldozza fiát. A következő években alakult ki ~ festészetének az a színskálája és festékkezelési módszere, amely mai napig jellemző olajfestményeire: meleg, erőteljes komplementer kontrasztok, indulatos vonalak, kontúrok, lendületes faktúra. Ez a fajta technika a XIX-XX. sz. fordulójára, az elő-expresszionistákra, Ensorra és Munchra emlékeztet, míg a képszerkesztés egyszerűségében a Vadakkal, főként Matisse-szal hozható kapcsolatba. E hatásokból érthető a tiszta tubus-színek és az alig kevert festék használata (Az expresszionista paradicsomban, 1972), amit vastag festékrétegekben, sokszor csurgatásokkal visz fel a képeire. Az 1975-ben készült Örkény István arcképe című munkán jelennek meg a háttéri elemek, szűk doboztérbe zárva, erőteljes rövidülésben ábrázolja az írót. Ez a térszerkesztés napjainkig jellemzi az alkotót. Szélsőséges példát jelent az Alagútban (1979) c. mű, ahol az önarckép szinte teljesen eltorzul a közeli szembőlnézet követelményeinek megfelelően. A 80-as évektől kilép a zárt térszerkezetből, figuráit táji környezetbe helyezi. Témái között az ünnepek, a vidámság, a mohón élt élet hangsúlyos szerepet kap. Ezeket a politikainak tűnő témákat életérzésként fogalmazza meg. A festészetet nyelvként értelmezve keres választ a kor kérdéseire, az identitás fontosságát, a hovatartozást csak ezen a szűrőn keresztül értékeli, egyébként nem tartja lényegesnek. Testes, kendőzetlenül mezítelen, erotikus, harsány nőalakjai sokszor túlzott közvetlenségükkel, közelségükkel sokkolják a nézőket. Az éles, pop-artos, hiperrealista képkivágások által torzított figurák már a legkorábbi munkákról is többször lelógnak. Zárt tér (1982) c. képén maga a vászon síkként metszi el az elénk táruló jelenetet: egy buja nőalakot férfikezek simogatnak, de ezek a kezek csak testrészekként jelennek meg, nincs mögöttük a férfi alakja. A kéz megjelenése a teremtésre is utalhat, míg az alak elszigeteltségét a magyar kultúra sajátosságának kifejezéseként is értelmezhetjük. Korábbi munkái közül az Odüsszeusz távol Penelopétől (1971) c. mű állítható ezzel párhuzamba, de ott nincs annyira egyedül a figura. ~ munkáiban a mozgás, a teatralitás, a lázadás, a tiltakozás majdnem mindig jelen van. Gyakran készített íróportrékat, több biblikus és mitologikus témát feldolgozott. Alkotásai általában emberi kapcsolatokat ábrázolnak, gyakran groteszk túlzásokig torzítva azokat. Bár művészetelmélettel, írással is foglalkozik, jelen kíván lenni korában, belső feszültségeit a festészeten keresztül tudja megfogalmazni. Az 1980 körül megjelenő pasztellképei konkrétabb távlatokat mutatnak, míg rajzain az időtlenséget, a tér nélküliséget jeleníti meg. Genezis (1989) c. rajzsorozatát az egymásba fonódó növények és emberi testek zsúfolt együtteséből építi fel.