A Bethlen Kollégiumban megkezdett gimnáziumi tanulmányait félbehagyva többféle szakmával próbálkozott, végül nyolcévi hányattatás után 1914-ben önként katonának állt. 1918-ban negyven hónapos frontszolgálat után hazatért Désre, ahol apja mellett kitanulta az aranyművességet. 1921-ben Pestre jött, s a Polgár-féle ezüstárugyárban dolgozva az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamát, majd Podolini-Volkmann Artúr szabadiskoláját látogatta. 1924–27 között barátjával, Sugár Andorral Milánóban élt, itt sajátította el a megélhetést biztosító ékszerkészítés mellett Krón Béla műhelyében a rézkarcolás technikáját. Karcaival szerepelt a firenzei nemzetközi rézkarckiállításon és a torinói Quadriennálén, s hazatérve kiállította lapjait a Mentor könyvkereskedésben is. 1928-ban nyolclapos linómetszet-sorozatát, a IV. rendet a Kovács Szalon mutatta be. 1929–33 között több alkalommal szanatóriumi kezelésre szorult, orvosai eltiltották a fizikai munkától. Dacolva a betegséggel, megkezdte festői világának módszeres kiépítését, és tanulmányok, cikkek sorában fejtette ki esztétikai nézeteit, amelyek középpontjában a világnézet mint formaalakító erő állt. 1930-ban részt vett a Tamás Galéria Új progresszív művészek című csoportkiállításán, valamint a szocialista képzőművészek Vasvári utcai közös műtermének megalapításában, s újfent bemutatkozott a Kovács Szalonban. 1934-ban kommunista felforgatás vádjával feleségével együtt letartóztatták, de bizonyítékok hiányában mindkettőjüket szabadon engedték. 1935–36-ban ismét szanatóriumba került, s súlyos műtéten esett át. 1937-től Rákoscsabán, 1938-ban Bátorligeten dolgozott, s nagy sikerrel szerepelt Barcsay Jenő és Székessy Zoltán társaságában az Ernst Múzeumban. 1941-ben a Népszava karácsonyi számában publikálta Tanulmány a negyedik rend művészetéről című írását, amely komoly vitákat kavart. 1944. január 15-én a budakeszi tüdőszanatóriumba szállították, itt értesült róla, alig néhány nappal a halála előtt, hogy neki ítélték a Szinyei Társaság tájképdíját. 1958-ban posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki. Sokrétű és tudatos művészete két meghatározó élményből táplálkozott. Az egyik a társadalmi élmény, osztályának, a proletariátusnak a sorsa, a másik a festői: a természet összegezése Cézanne, a kubisták és az expresszionisták nyomán. Érett korszakát a harmincas években festett konstruktív szerkesztésű, ám téma dolgában a kor valóságából merítő munkásábrázolásaitól és a munkára utaló tájképeitől lehet származtatni (Ezüstkovácsok, 1931; Déli pihenő, 1933–34; Guberáló, 1934–35; Teréz, 1935; Budakeszi vöröskémény, 1936–38; Farakások, 1938 stb.). Az évtizedfordulón festői dikciója zaklatottá vált, expresszív drámaisággal reagált az egyre erőteljesebb háborús atmoszférára (Viharmadarak; Menekülő tehén, 1938; Hollókői vörös feszület, 1939). Életműve a modern magyar művészet szocialista vonulatának kimagasló teljesítménye. Művészetelméleti és kritikai tanulmányai A művészetről (Budapest, 1959), ill. Művészeti írások (Budapest, 1975) címmel láttak napvilágot, leveleiből Levelek a szülőföldre (Bukarest, 1982) címmel jelent meg válogatás. Emlékkiállítását 1964-ben a Magyar Nemzeti Galéria rendezte meg.