1919-1924: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Vaszary János és Rudnay Gyula. 1938: Zichy Mihály grafikai díj; 1954, 85: Kossuth-díj; 1955: Tornyai-érem; 1964: érdemes művész; 1967: Pro Arte-díj; 1969: kiváló művész; 1970: IIe Festival International de Peinture (Nemzetközi festészeti fesztivál), Cagnes-sur-Mer (FR); 1983: SZOT-díj. 1925-ben állít ki először csoportkiállításon (Ernst Múzeum). 1929-ben fordul meg először Szentendrén. 1945-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán az anatómia és a szemléleti látszattan professzora. 1962-ben Párizsba utazik. Haláláig Budapesten és Szentendrén élt és alkotott. ~ sajátosan központi szerepet játszik a kissé nagyvonalúan “szentendrei festészet”-nek nevezett stílus-konglomerátumban: Vajda Lajostól merít az ikonhagyomány továbbéltetésekor (különösen ami a zárt kontúrú figurákat és az arany háttereket illeti), ugyancsak az ő (valamint Korniss Dezső) kezdeményezését folytatja a szentendrei (olykor provinciális-barokk) motívumok művészi feldolgozásában, olykor pedig a kassáki “képarchitektúrák” szigoráig redukálja mondanivalóját. Sajátos stílusát részben átadja a Szentendrén alkotó művészek fiatalabb generációinak (Balogh László, Deim Pál). ~ 1945 utáni munkássága absztrahált női figurák csoportozataival és tájképekkel kezdődik. 1949-ben monumentális kartont rajzol szénnel papírra: a kubisztikusan megtört, egyszerű tömbbé összefoglalt, hatalmas női alakokból jönnek létre később nagy mozaikjai. A nőalak az 1950-es években klasszicizált változatban jelenik meg művészetében. Másik inspiráló forrása a hangulatos szentendrei építészet, melynek kreatív leegyszerűsítésével a konstruktivizmushoz közel álló lírai absztrakt festészetet hoz létre. E motívumokhoz kapcsolódik a festőállvány témája is (1957-től kezdve), mely természetesen éppúgy értékelhető egyfajta önarcképként, mint “a festészet dicsérete” allegóriája leegyszerűsített XX. századi allegóriájaként. Az 1960-as években számos nonfigurativ, geometrikus képet fest, ezek végsőkig redukált, komor fekete-fehér szubsztrátumait mutatja be néhány évvel halála előtt rendezett Műcsarnok-beli kamarakiállításán. Mozaikjai mellett egy másik monumentális-murális műfajban, a gobelin területén is jelentős kompozíciókat alkotott, míg a grafikai technikák közül elsősorban a rézkarcot művelte (természetesen a szabadkézi rajz mellett). Művészetpedagógiai munkássága rendkívül jelentős: anatómiai szakkönyvét (melyben a reneszánsz mesterek precizitására és a tudományos hűségre egyaránt törekedett), valamint másik két könyvét számos nyelvre lefordították és tankönyvként használják.