1922-1929: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Rudnay Gyula, Vaszary János. 1928-ban berlini tanulmányútján Scheiber Hugó közvetítésével kapcsolatba került H. Waldennel, és 1929-ben Moholy-Nagy közreműködésével szerepelt a Sturm Galériában. 1928-ban az Új Művészek Egyesülete, 1929-ben a Képzőművészek Új Társasága tagja. 1930-1931 között római ösztöndíjas. 1943-ban Erdélyben festett. 1947-1948 között koreai, kínai, vietnami tanulmányút. 1946-1949: a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára. 1949-1963: a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára. 1952, 1957: Munkácsy-díj; 1958: Kossuth-díj. 1958-1963 között a Magyar Iparművészeti Főiskola igazgatója. 1964: érdemes művész, 1968: kiváló művész. Nyitottság, vitalitás, expresszív erő jellemezte hajlékony munkásságát. Kiváló technikai tudása és alkalmazkodó, mindent magába olvasztó készsége révén a legkülönbözőbb mesterek és irányzatok nyomták rá munkásságára bélyegüket. Korai rajzain, rézkarcain az aktivisták kuboexpresszív formanyelve cseng vissza, manierisztikusan megnyújtott formákkal, dramatizáló fény-árnyék kontrasztokkal. Érzékeny fakturális hatásokat kihasználó 1925-1926-os rézkarcai Bernáth Aurél 1922-1924 között keletkezett karcaival mutatnak rokonságot. 1926-ban megérintette Párizsban a szürrealizmus, folyóirataikat, kiáltványaikat az elsők között hozta haza Magyarországra. Művészetére inkább a távol-keleti tusképek, s főleg Picasso volt egy egész életre szóló hatással. Csendéleteinek posztkubista rendjébe klasszicizáló motívumokat is felvett. Ezek a tus-, pasztell-, temperaképek dekoratív, absztraháló stílusukkal sajátos nosztalgikus álomvilágot közvetítenek. Kaleidoszkopikusan kavargó, már-már kozmikus látomások jelennek meg képein, melyek azonban a művészben rejlő erős dekorativitásra való törekvés bűvköréből nem tudtak teljesen kitörni. A Képzőművészek Új Társasága kiállításaiba franciás kötődése révén jól illeszkedtek képei. Biomorf, elvont kompozícióit “amöbaizmusnak” nevezte. 1929-1932 között absztrakt színpadterveket készített, 1933-ban egy könyvpavilont is. Az 1930-as évek második felében a megújuló expresszív magyar rajzművészet egyik jelentős mestere. Komor hangulatú Balaton-képeket festett az 1940-es évek elején. Frissítő erővel hatott koloritjára az erdélyi út 1943-ban. Számos tájképén megújult, expresszív színekkel jelentkezett az erdélyi, szász családi tradíció révén e vidék iránt érzett vonzalma. A II. világháború után folytatta elvont kompozícióit, kollázst is készített. Színpadtervek, grafikák, Anatole France-illusztrációk jelzik munkásságának széles skáláját. 1947-1948-as koreai, kínai, vietnami utazásai során az ősi távol-keleti vonalkultúra kalligrafikus jellege érintette meg. A művészt állandó kísérletező kedve, egyetlen művészeti irányzathoz sem kötődő, túlságosan is hajlékony habitusa engedte a megkövetelt szocreál vonzáskörébe, pl. a Május 1. c. kép megfestésére. 1950-1958 között a Béke cikluson dolgozott. Az esztétikai dogmákkal szembeni védekezés gyanánt folklorisztikus elemek keveredtek munkásságába, amikor a különböző tájak népviseleteit örökítette meg. A kötelező témák, zsánerjelenetek mellett intim hangulatú képei őrizték meg könnyed festőiségét. Tiszta vonalrajzú könyvillusztrációival méltán nyerte el 1959-ben a lipcsei könyvművészeti kiállítás ezüstérmét. Toll és ecset címmel jelent meg kötete 1965-ben Budapesten. Intim grafikái mellett ellátott monumentális, dekoratív feladatokat. 1956-1959 között született tervei nyomán készültek el a Fészek Klub gobelinjei: a Népek barátsága és a Martinász, 1967-ben a Debreceni Agrártudományi Egyetem gobelinje. Mozaikot tervezett Inotára, a Park Szálló előcsarnokába sgrafittót. Nagyméretű olajképei is erőteljes színű monumentális kompozíciók, melyeken a kor zaklatottságát montázsszerűen, a békevágyat elemi szimbólumokba, az emberi tudásba, alkotásba vetett hitét picassós motívumokba, figurákba tömörítette. Máskor az ősi indián művészetből merített a dél-amerikai társadalmak szabadsága mellett érvelve. 1970-ben a Budapesti Műszaki Egyetem V/2 épületének tizenhat részből álló üvegmozaikján a tudomány és a technika témája lehetővé tette számára a csaknem teljesen elvont fogalmazást. Sodró erejű formaritmus, új térértelmezés jellemzi alkotását. Ezután született a Gödöllői Agrártudományi Egyetem nagyméretű mozaikja, 1973-ban a SOTE nagy üvegablaka. Kísérletező kedvét élete végéig megőrizte. Próbálkozott kisplasztikával, égetett kerámiával is. Műveinek gyakori modellje volt felesége, akinek halála után – 1983-tól – csaknem teljesen felhagyott az alkotással.